Viccesen kezdődött az egész. Az utcán siettem a dolgomra, egy csinos fiatal nő jött velem szembe, fülére szorított telefonnal. Épp mellém ért, amikor azt mondta: ... két ismeretlen hívásom volt... Ennek nem lenne túl nagy jelentősége, de ekkor megcsörrent az én mobilom, a szerkesztőm hívott, hogy nézzem meg az Ismeretlen hívás című filmet. Borzongós lesz, mondta... Halványan felsejlett valami, talán a Sikoly című thriller-alapműben láttam ilyen telefonhívogatásos paráztatást? Mindenesetre a megfelelő felütés megvolt.
Persze hogy. A Wes Craven-féle Sikoly horrorfilm-rajongó gyilkosa idézett meg egy, azóta kultusszá vált 1979-es Fred Walton filmet, amelyben egy fiatal bébiszittert hívogat egy pasas: "Have you checked the children?" Megnézted a gyerekeket? Nos, igen, minden bébiszitter rémálmát ossza meg velünk Simon West (Con Air, Tomb Raider), ebben a címváltoztatás nélküli remake-ben. Csak a gyerekekkel ne történjen semmi. Aztán a telefonhívogatás a szótlan lihegéstől elmegy egészen a véredben akarok fürdeni cseppet sem romantikus vallomásáig, ne legyenek kétségeink.
Maga a film már cseppet sem kezdődik viccesen. Valahol, egy középnyugati kisvárosban - mindig ott! - a vurstli szomszédságában, - újabb thriller toposz, a vidámpark látványa ma már inkább a tragikum érzetét hozza elő a nézőben, mint vidámságét - borzalmas gyilkosság történik. Snitt. Sok száz mérfölddel odébb, Jill, a csinos fiatal gimnazistalány bébiszittelni kényszerül, míg barátai buliznak. Egyedül marad a minden luxussal felszerelt, de a várostól távol fekvő hatalmas villában, a gyerekek fenn alszanak, amikor először megcsörren a telefon.
A klasszikus thriller alaphelyzetének minden kelléke együtt van. Adott a fiatal bébiszitter, a viszonylag ismeretlen Camilla Belle tehetséggel, hatásosan oldja meg a színészi ziccerhelyzetet. Szimpatikus jelenség, képes felkelteni a néző érdeklődését, tudunk érte izgulni. És hogy izgulni tudjunk, valamitől félteni kell a főhőst, ez pedig a gyilkos, a rossz, a gonosz. Tudjuk, úgy hatásosabb a jelenléte ha csak sejtjük, hogy ott van, de nem látjuk. Ha látható, tapintható, akkor talán fel lehet venni vele a harcot, lehet küzdeni ellene. De ha csak "valahol" van, ha csak telefonhívásokból tudjuk, hogy jelen van; ha csak a rendőrség - szintén telefonos - hívásnyomozásából tudjuk, hogy egyre közelebbről hív, hogy egyre közeledik, de még mindig nem látjuk, úgy nő egyre az elviselhetetlenségig a feszültség a filmben.
A helyszín is klasszikus. Nehezen megközelíthető - esély se legyen a menekülésre, nappal vonzó, irigylésre méltó környezet, poszterre való, tóparti fekvés, trendi üveg-fa dizájn, műtárgyak, luxus - este feltámad a szél, a paradicsomi otthon sötét, zegzugos, árnyakkal, neszekkel teli félelmes labirintussá változik, minden szeglet mögött rettegés rejtőzik. A külvilág ekkor már csak virtuálisan, a rendre csörgő telefonon keresztül van csak jelen. Egyedül maradtunk, a fiatal bébiszitter, az arctalan gyilkos borzalom, és mi, a nézők.
Az eddig főleg nagy költségvetésű gigaprodukciókkal ismertté vált Simon West ebben a filmben megmutatja, hogy (inkább) van érzéke a fojtott légkörű kamaradrámához. Pompás ritmusban adagolja a feszültséget, okosan, mintegy valamiféle horrorra hangszerelt chaplini modern időkben alkalmazza a mai kor technikai vívmányait feszültségkeltő- és fokozó kellékként s bebizonyítja, hogy gyakorlatilag egy megfelelően kiválasztott és jól felkészített színésszel, amerikai viszonyok közt kicsi költségvetéssel egyetlen helyszínen is lehet komplett thrillert alkotni, amely az első perctől az utolsóig korrekten pakolja az elvárt erős idegzetű nézőbe a frászt.
