Úgy látszik A némafilmest mindenki szereti. Bíráló kritikának nyoma sincs, a bloggerek ontják a rajongó bejegyzéseket. A fim sorozatban kapja a szakmai elismeréseket Európában, Amerikában és az egész világon. Az imdb szerint eddig 75 díjjal és 69 nevezéssel büszkélkedhet, utóbbiak közül jónéhány még díjjá avanzsálhat, köztük a 10 (!) Oscar jelölés.
Műfaji ínyencfalat
Önmagában nem meglepő, hogy egy némafilm 2012-ben sikeres lehet. A jól elkapott, filmtörténeti-nosztalgikus, kötött formanyelvű filmek (akár zsánerfilmek) amúgy is fokozott érdeklődésre tarthatnak számot, egy némafilm esetében pedig a forma olyannyira meghatározó, hogy eleve bátorságra vall, ha valaki ilyen feladatot keres magának. A léc tehát magasan van, az ínyencek izgalommal figyelik: hogy veszi az akadályt a forgatókönyvíró, a rendező, az operatőr stb., mit kezdenek a színészek a némasággal járó kihívásokkal. Hazanavicius minden olyan fogásról lemond, amely annak idején nem lett volna kivitelezhető, és szerényen beéri az összes többivel. Ahogy Mark Kermode fogalmaz a BAFTA díjának kapcsán: "Amikor széles körben a szemkápráztató, dobhártyarepesztő, hi-tech, 3D-s filmeket tartják a "jövő mozijának", Michel Hazanavicius A némafilmes-e emlékeztet minket arra, hogy a nagyszerű filmek és a nagyszerű filmkészítési technikák időtlenek."
Általános hommage
[img id=345523 instance=1 align=left img]Folyamatosak az áthallások, a filmtörténeti idézetek – és mindenből csak a legjobb kerülhet a fazékba. A film 1927 és 1935 között játszódik Hollywoodban, elsődleges témája a némafilm halála és a hangosfilm születése, de ki-kinyúl az idő- és térbeli illetve tematikus keretből, idéz táncfilmeket, Orson Wellest, használ német expresszionista technikákat és eizensteini montázst, olyan eszközöket is, amelyek anno nem voltak feltétlenül jellemzőek, de használatuk nagyon kevés kivétellel megoldható lett volna. A némafilmes persze a némafilm virágkorában nem születhetett volna meg, Hazanavicius ugyanis vállaltan a hangosfilm (filmtermésben és műfajokban jóval gazdagabb) korszakának ismeretében nyúl vissza a némafilmhez, jobban mondva a néma- és a hangosfilm közötti határhoz, a krízishez, a bukáshoz és a megújuláshoz. Sőt, két kivételes esetben még hangot is használ, ezeknek egyike a film egyik legemlékezetesebb jelenete, egy rémálom, amelyben a főhős az őt körülvevő tárgyak egyre erősebb zajaira lesz figyelmes, de ő maga minden erőlködése ellenére néma marad.
Nézőcsalogató
Miközben a rendező filmes utalásokból szövögeti a filmjét, mindent megtesz annak érdekében, hogy a történet a felszínen is követhető, élvezhető legyen, és ebben is a maximumot hozza.
A némafilmesben minden többszörösen megvan, ami a közönségsikerhez kell. Adott a beteljesülésre váró szerelem, a hollywoodi álom, a szépek és gazdagok világa, hűség és árulás, lecsúszás és felemelkedés, egy nagy adag cukiság, de ott a tánc és a csillogás is, másfelől meg az alkohol és a férfibánat. Mindez a korszak minden kellemével és bájával körülvéve: korhű ruhák, frizurák, autók, bútorok, újságok és plakátok, és persze mindenre rányomja a bélyegét az egyre erősödő filmipar, a mozgókép általános imádata, némán és hangosan.
Képletesen
A történet elején a főhős George Valentin (Jean Dujardin), az ünnepelt némafilm-sztár megismerkedik Peppy Millerrel (Bérénice Bejo), egy feltörekvő statisztával. Kettőjük között azonnal vonzalom alakul ki, de kapcsolatuk plátói marad. Nem sokkal később megjelenik az első hangosfilm, innentől kezdve Valentin karrierje lejtőre kerül, miközben a bájos Peppy neve egyre feljebb kúszik a stáblistákon, egyre nagyobb betűkkel jelenik meg a filmplakátokon. A nagy kérdés nem más, mint hogy egymásra találhatnak-e a szerelmesek mindezen kedvezőtlen körülmények ellenére, illetve megmentheti-e George-ot a sikeres Peppy? A történet röviden ennyi, a cselekmény nincs túlbonyolítva, egyszerűen szimbolizálja a néma- és a hangosfilm közötti váltás korszakát, de a melodráma szintjén is gond nélkül értelmezhető. Még az sem okoz gondot, hogy George és Peppy személyéhez nehéz közel kerülni. Mintha ők ketten nem valakik, hanem valamik lennének, mintha elsődlegesen nem egy konkrét karaktert, hanem egy szereptípust jelenítenének meg. Ha George jelentősen több lenne, mint egy öntelt, exhibicionista sztárocska, Peppy figurája pedig túlmutatna a naivan rajongó, csinos színésznőcskén, akkor valószínűleg nehezebben tudnánk átélni a korszakdrámát, a nem a személyiségből, hanem a karakter típusából és a korszellemből adódó bukást és felemelkedést. A főszereplők szimbólummá emelése hőskorhoz illő döntés, az eredmény egy sokféleségében is kerek, gyönyörű film.
Kinek ajánljuk?
- Komoly szándékúaknak.
- Kalandra vágyóknak.
- Azoknak, akik a két fenti kategórián kívül állónak érzik magukat.
Kinek nem?
- Akit csak a fülsüketítő zajok, a villódzó képek hoznak lázba.
- Aki 3D-nél nem adja alább.
- Akinek nem bírja a szeme a feketét és a fehéret, meg a kettő közötti szürke árnyalatokat.
10/10
