Hát hogyan is lehet túlélni a világnak a végét? Legalábbis egyfajtáét? Bármilyen is: fájdalommal. Nyilván emlékeznek még a "bársonyos" 1989-es esztendőre? Miközben Magyarországon izgatott lelkesedéssel ízlelgettük a szabadság lehetőségét, egy világnak a végét, egy másiknak a születését (persze, nem mindenki tett így, csak a társadalom egy része), addig Romániában még javában tombolt a Ceauşescu-diktatúra (hogy majdan annál csúnyábban végezze a "nagy manipulátor").
A Jelszó: A papír kékre vált után a szomszédban immáron a második "rendszerváltó" film készült el, kicsit hasonlóan, dokumentumfilmes eszközökkel és szikársággal. A franciák fantáziát láttak a 2004-es Cannes-i Arany Pálmás rövidfilm, a Trafic rendezője, Catalin Mitulescu első nagyjátékfilmje, a Hogyan éltem túl a világvégét? (aminek forgatókönyvét Andreea Valeannal közösen jegyzi) finanszírozásában. A "számításuk" bevált: a film női főszereplője, Dorotheea Petre a tavalyi Cannes-i filmfesztiválon a legjobb női alakításért járó díjat kapta.
A film puritán ábrázolással mutatja be a pusztulás előtti pillanatokat a 17 éves Eva (Petre), hétesztendős öccse, Lalalilu (Timotei Duma), családjuk, osztálytársaik, barátaik mindennapi életén keresztül. Fura - ám számunkra ismerős - miliőbe csöppenünk: az apa (Mircea Diaconu) otthon és titokban a diktátort karikírozza, az anya (Carmen Ungureanu) aggódik, Eva pedig - részben önszántából, részben a körülmények miatt - ingadozik a politikailag előnyös udvarló fiú (Ionut Becheru) és a megbízhatatlan elvágyódó legény (Cristian Vararu) között. Jelzésértékű, hogy ebben a nyomasztó világban egyedül a kisfiú, Lala bízik a sorsa jobbra fordulásában. Mi azonban ne számítsunk megváltó kegyelemre, a film dokumentum jellege, epizodikus beszédsora túl erős (és olykor túlságosan sulykoló), hogy felmentést adjon a nyomorúságból. De persze az is lehet, hogy a világunk tényleg ennyire vacak és aljas.
