zene: Hans Zimmer
kiadás éve: 2010
kiadó: Perseverance
játékidő: 35:06
Hans Zimmer harmincévesen csöppent bele a nagybetűs hollywoodi életbe mint önálló komponista addig főként Stanley Myers mellett segédkezett, illetve kisebb produkciókon dolgozott egyedül. Az első nagyobb lehetőségre az "Esőember" kapcsán került sor, amely rögtön hírnevet is szerzett neki: ide vonatkozó munkájával az Oscar-jelölésig jutott. Többek között ez - valamint azon tény, miszerint új stílust vonultatott be a filmzenék világába - vezetett el ahhoz, hogy csakhamar aranyfiúként kezdték el emlegetni a szakmabeliek, igaz, manapság ezen jelző helyett már mással szokás illetni őt. Ám akármilyen híre is legyen napjainkban, egykori érdemei vitathatatlanok, hiszen a nyolcvanas évek végén, illetőleg a kilencvenes évek első felében igencsak fontos szerepet töltött be az olyan kompozíciói okán, amilyen például jelen írásom tárgya is.
Hans Zimmer annak idején, egy interjú során úgy nyilatkozott, hogy a régi, eddig ki nem adott zenéi érdekében ő nem fog közbenjárni sehol, mert az már a múlt, és ő inkább előre tekint. Az újságíró kérdése elsősorban a "Fekete eső", a "Thelma és Louise", valamint az "Esőember" score-jaira vonatkozott, melyeket bizonyos mértékig a szerző karrierjének alappilléreiként is jellemezhetnénk. E trióból hosszú ideig csak bootlegek, illetve egy-két Zimmer-zenével kiegészülő válogatásalbumok voltak elérhetőek, mígnem hosszas várakozást követően a két road movie teljes hanganyaga elérhetővé nem vált: 2010-ben az "Esőember", egy évvel később pedig a "Thelma és Louise" instrumentális kíséretei bukkantak fel, melyek nagy visszhangot keltettek a rajongók körében, igaz, más-más aspektusból. Míg a Kritzerland Records által kiadott "Thelma és Louise"-score azért, mert rövid időn belül out of print lett, addig ezen album azért, mert meglehetősen méltatlanul bántak a hanganyaggal.
Az "Esőember" score-ja a CD-n finoman szólva is gyatra hangminőséggel bír (a bootleghez közel hasonlóval, ezáltal joggal gondolhatnám, hogy át lettem vágva egy csupán hajszálnyi hangtisztázáson átesett letöltéssel), így a több mint húsz éve várt megjelenés egyfajta arculcsapása a rajongóknak. Bár a zene élvezhetőségét befolyásoló hangminőséget a kiadó munkatársai sem rejtik véka alá, arra csupán a lemezborító belső felén hívják fel a figyelmet egy pofátlanul kis betűméretű magyarázó szöveggel. Nem azt mondom, hogy ilyen jellegű bakot még senki sem lőtt (gondoljunk például a Varése Sarabande-féle "Die Hard - Drágán add az életed"-filmzenére, amely hasonló cipőben járt), ám egy ilyen jelentőségteljes műnél ez elfogadhatatlan és megbocsáthatatlan. A tény, miszerint a kétezer darabra korlátozott példányszámú kiadványból a mai napig lehet eredeti áron vásárolni, remekül mutatja, mennyire visszaesett az érdeklődés, miután a világháló fórumain a pórul járt vevők hangot adtak nemtetszésüknek. Ha nem találnánk a Capitol Records-féle soundtracken két abszolút tisztán szóló tételt, akkor még el lehetne sütni magyarázatként, hogy nem maradt fenn jobb minőségű e műből, így azonban ez nem állja meg a helyét.
Tartalmilag ugyanakkor e kiadványt korrektnek mondhatnánk, hiszen megtalálható rajta minden muzsika, melyet Zimmer az örökségből kitúrt Charlie (Tom Cruise) és eltitkolt bátyjának, az autista Raymondnak (Dustin Hoffman) történetéhez készített, aki azonban nem emlékszik arra, hogy milyen volt a zenei összkép, és csupán a méltán népszerű főtéma ismeretében dönt a korongra történő beruházás mellett, nem kizárt, hogy csalódik. A filmben felbukkanó kíséretek közül a betétdalok, illetve a főtéma ragadja meg leginkább a nézőt, a score többi részlete azonban korántsem ennyire jellegzetes. Ha levesszük a vezérmotívumot magában foglaló tételeket (mint például a "Leaving Wallbrook"-ot, a "Walk, Don't Run"-t, a "My Main Man"-t, a "Train Station Goodbye"-t, illetve az "End Credits"-et), melyek tulajdonképpen magát az utazást hivatottak szimbolizálni, akkor egy ambient jellegű művet figyelhetünk meg. Ennek oka részben az, hogy Barry Levinson rendező azt az utasítást adta Zimmernek, hogy ne legyenek túlzó vonós szólamok, továbbá erőteljes gitárhasználat, mert ez a legtöbb hasonló jellegű filmnél megfigyelhető, és ő ettől eltérő megközelítést képzelt el, mindezek mellett pedig további kitétele volt még az is, hogy műve ne nőjön túl a karaktereken. A komponista ezen instrukciókat figyelembe véve, egy szintetizátoros alapú, illetve különféle ütőhangszereken nyugvó művel állt elő, melyben szerepet kapott az érdekes hangú ausztráliai fafúvós, a didzseridu is.
Charlie és Raymond története számos drámai ponttal rendelkezik, melyek Zimmer szerzeményében is megmutatkoznak. Míg az ide vonatkozó "Putting Ray to Bed", a "Smoke Alarm" második fele, illetőleg a "My Main Man" tételek a film alatt tökéletes harmóniát alkotnak a képsorokkal, addig itt a kicsit nyers hangszerhasználat révén első hallásra nem közvetít annyi érzelmet. Mindezeken túl számos rövid track is készült a filmhez, melyek - játékidejük okán - nem képesek egy-egy szépen kibontódó dallamsort bemutatni, csupán az adott pillanat hangulatát húzzák alá (ilyen az "Empty House", a "Train Crossing", illetőleg a "Farmhouse" is), ám remekül belesimulnak az összképbe, illetve visszaadják a karakterek aktuális lelkiállapotát.
Ha nem lenne ez a bosszantó hangminőség, akkor a "Vissza a jövőbe" score-jához hasonlóan egy régóta várt és igencsak hiánypótló kiadványról beszélhetnénk, így azonban továbbra is marad a remény, hogy egyszer egy méltó kiadvány keretén belül is megvásárolható lesz majd az "Esőember" zenéje. Addig azonban marad a csalódás és az érzés, miszerint a Perseverance Records munkatársai átvertek bennünket. Az itt található értékelések természetesen kizárólag a zenére vonatkoznak, magát a kiadványt nem vettük figyelembe...
