A címével ellentétben a 2006-os Berlinálé legjobb első filmje és Ezüst Medve-díjasa, Pernille Fischer Christensen rendezőnő (és forgatókönyvíró-nő) Szappanoperája korántsem a dél-amerikai olcsó tévéfolyamok olcsó érzelmekkel operáló filmje. Illetve bizonyos vonatkozásban mégiscsak az, hiszen az egészen elemi és őszinte emberi érzések egyszerűek, mint a filléres lektűrök és tévésorozatok grimaszai. És ez a film erről szól.
Mert végezetül mi más marad? Mindenki szeretni és szeretve akar lenni. Még az olyan (relatíve) marginális figurák is, mint a transzszexuális - jelen esetben nőnek öltöző férfi - Veronica (David Dencik), illetve a már-már betegesen függetlenségre vágyó Charlotte (Trine Dyrholm), aki a jól kalkulálható kapcsolat (értsd: kiszámítható boldogság) elől az alkalmi légyottokba menekül. Kettejük, elsősorban az érzelmeket tekintve viszontagságos története a film, a véletlen találkozástól - Charlotte Veronica szomszédságába költözik - az egymásra találásig. A minimális történet mellett (vagy helyett) Christensen a szívmozgásokra helyezi a hangsúlyt, ami tartalmát és megjelenését tekintve a művész-mozik közönségének a Pedro Almodóvar-mozik buja frivolságát és harsányságát, illetve a Dogma-filmek keresetlenségét és eszköztelenségét idézheti meg.
Az említett nézők örömére szolgálhat, hogy a New Danish Screen (kb.: új dán filmvászon) szervezete azokat a mozgóképeket támogatja, amelyek eltérnek a hagyományostól, nehezen besorolhatóak. Vagy befogadhatóak. (Hazánkban hasonlóképpen el kellene egy hasonló filmfinanszírozó, tesszük hozzá.) A Szappanopera nem könnyű film, ám élvezhetővé teszi az emberi érzelmek nemzetközisége. S mint tudjuk, ami fontos, az a szem számára láthatatlan.
