Brutális jószág a kokainmaci, kár, hogy mégis fogatlan

A több kiló kokaint felzabáló, és ámokfutásba kezdő barnamedve alapötlete annyira erős, hogy papíron elrontani se lehet.

Az életnek vannak olyan apró örömei, amelyeket mindannyian ugyanúgy tudunk élvezni kortól, nemtől és világnézettől függetlenül. A kávé illata reggel, egy csodás naplemente látványa, egy kedves mosoly a metrón, vagy éppen a Facebook-feedünkben szembejövő hír az análgyönggyel csaló sakkozóról. Lehet bármilyen rossz kedvünk, egy ilyen cím láttán rögtön felderül az arcunk, és már küldjük is tovább a linket a kedvenc groupchatünkbe, hogy a barátaink is azonnal kényszeresen vihogó Beavis és Butt-headekké változhassanak. Hogy mi van a hír mögött, vagy hogy egyáltalán igaz-e (nem az), az mindegy is, a felhőtlen szórakozáshoz egy meglepő és mulatságos szókapcsolat, illetve a jó sztori puszta ígérete is bőven elég.

Ilyen klasszikus, kollektív heherészést kiváltó eset a kokainmedvéé is, amely már majd 40 éve szórakoztatja azokat, akik tudomást szereznek róla. A valós történet szerint 1985-ben Georgia erdőségei felett egy drogfutár 40 kilónyi kokaint dobott ki a repülőgépéből, majd az ejtőernyős ugrást elvétve szörnyethalt. A drogot egy barnamedve találta meg, és be is falta, ami csak leírva vicces, a maci ugyanis agyvérzést kapott, és szörnyű kínok közt elpusztult. A kokainmedve szókapcsolatot meghallva aligha ilyesmire asszociálunk, inkább egy teljesen bekattant, négylábú Tony Montanaként ámokfutó vadállat jelenik meg a lelki szemeink előtt, és Elizabeth Banks filmje is inkább ezt a verziót akarja elmesélni.

Az persze, hogy egy bekokózott Maci Laci riogatja a nemzeti parkba tévedő szerencsétleneket, nem tesz ki egy másfél órás filmet. Bármennyire is szórakoztatónak tűnik az alapkoncepció, szükség van épkézláb (humán) karakterekre és egy történetre, ami kitölti a medvés állatkodások közti üresjáratokat. Jimmy Warden forgatókönyvíró, aki korábban csak az McG-féle A bébiszitter: A kárhozottak királynője című opuszt jegyezte, a valós bűntény nyomvonalán indult el, azaz feltette a kérdést, hogy az erdő felett ledobott kokain vajon nem hiányzott valakinek? És meg is adja a választ, az élete utolsó filmjében feltűnő Ray Liotta gengsztere ugyanis a két legjobb emberét küldi a helyszínre, és velük párhuzamosan egy túlbuzgó rendőrpáros is szaglászni kezd a környéken. Az ősi hollywoodi recept szerint persze a sikerhez egy kokainmacin kívül gyerekre is szükség van, itt pedig rögtön két kiskamasz dönt úgy, hogy suli helyett inkább túráznak egyet a nemzeti parkban, és nyilván bele is futnak egyből a betépett medvébe. Az egyikük anyja (Keri Russell) a keresésükre indul a Margo Martindale által alakított parkfelügyelővel együtt, azaz legalább négy szálon fut a cselekmény, merthogy később Liotta gengsztere is személyesen csatlakozik az akcióhoz.

Forrás: UIP-Duna Film

 

Azzal tehát nem vádolható Banks filmje, hogy mindet egy lapra, a látványos medvetámadásokra tenne fel, de szemérmességgel sem. A 18-as karikát bőven kiérdemli a produkció, a meglepően élethűre animált vadállat végtagokat tép le és beleket ont ki, de láthatunk szétlőtt koponyát, kifröccsenő agyvelőt és 90 fokban letört csuklót is. Se a halálnemek szellemességére, se az akciójelenetek kidolgozottságára nem lehet panaszunk, csak éppen a humor nem akar működni. Legutóbb a Brad Pitt-féle A gyilkos járat próbálkozott azzal, hogy a karikatúraszerű bűnözőkből, vicces mészárlásokból és izgalmas üldözési jelenetekből kevert ki egy nosztalgikus mixet, és ott azért sikerült a mutatvány, mert a tapasztalt rendező (a John Wicket és a Deadpoolt jegyző David Leitch) pofátlanul, de ügyesen kannibalizálta Guy Ritchie munkásságát.

Forrás: YouTube

 

A korábban csak egy zenés vígjátékot (Tökéletes hang 2) és a rossz emlékű Charlie angyalai rebootot jegyző Elizabeth Banks számára egy ilyen mankó nem állt rendelkezésre, és mintha el sem tudta volna dönteni, pontosan milyen hangvételt szeretne belőni. A mentségére felhozható, hogy a horror és a komédia közti kényes egyensúly megtalálásába a nála tapasztaltabb rendezők bicskája is bele szokott törni, de ettől még kár lenne szépíteni, hogy

a Kokainmedvében a blőd humor és az ultraerőszakos jelenetek kioltják egymást.

Banksnek  nincs meg az ütemérzéke ahhoz, hogy a megfelelő tempóban adagolja a poénokat, a szkript pedig nem elég okos ahhoz, hogy azonosulható karaktereket és valódi narratív feszültséget teremtsen.

Forrás: UIP-Duna Film

 

A CGI-medve ettől még hitelesen és szórakoztatóan őrjöng, lehet csodálni a kreatív kivégzéseket és jó látni Ray Liottát is még egyszer utoljára, de ebben a sztoriban több volt. Banksék készíthettek volna egy valóban horrorisztikus filmet is, benne néhány őszintén vicces momentummal (lásd: Alkonyattól pirkadatig) vagy egy karakterközpontú, szatirikus komédiát Edgar Wright után szabadon, ehelyett azt gondolták, a vicces alapkoncepció bőven elég az üdvösséghez. Vagyis a gyakorlatban

megcsinálták a 2023-as év Kígyók a fedélzetenjét.