Kedves olvasó, gyerekkorodban egész biztosan ettél PEZ cukorkát, és ha rövid időre is, de biztosan volt PEZ adagolód, a kis rudacska vicces figurával a tetején, ami kiadja a cukorkát. Azt vajon tudtad, hogy a PEZ története 1927-ben kezdődött, és ekkor még mentolos cukorkaként árulták, innen is a név: PfeffErminZ. A vicces fejek csak 1955-ben kerültek a rudacskák tetejére, amikor is a cukorkát teljesen „átbrandelték” gyerekek számára, és ekkortól indult meg a PEZ adagolók gyűjtése. És azt vajon tudtad, hogy

van olyan nyavalyás adagoló, amiért a gyűjtők akár 12 ezer dollárt is megadnak?

Naná, hogy nem tudtad, és ha ilyen összegek forognak az asztalon, akkor érdemes keresni a kiskapukat némi profit érdekében, és pont ezt tette egy bizonyos Steve Glew. Aki egy nagyon furcsa fazon, ő a címbéli A PEZ-csempész, egy nagyon vicces dokumentumfilm hőse.

Dokumentumfilmet rendszerint súlyos témákról szokás készíteni, sorsfordító eseményekről, sorozatgyilkosokról, klímaválságról és hasonlókról, nem egy kicsit zakkant, különc pasasról,

aki fröccsöntött műanyag vackokkal seftel,

amit a legtöbben kidobnak a szemétbe. Csakhogy Steve Glew története pont azért jó, mert nem kell különösen komolyan venni, viszont van olyan furcsa az egész, hogy felkapjuk rá a fejünket, és van emberi mélysége a sztorinak. Glew egy montanai kisvárosban élt, annak idején gépészként dolgozott egy üzemben, és kényszerbeteg. Ezért is gyűjtött eleinte, szintén kényszeresen gabonapelyhes dobozokat, a sok dobozban pedig rengeteg ajándékjáték volt, amikkel hősünk játékbörzékre járt, némi extra jövedelemért – és azért, mert kényszerbeteg volt. Egy ilyen börzén ismerkedett meg a PEZ adagolókkal, és itt tudta meg, hogy az igazán értékes darabok Európából származnak – az önálló amerikai PEZ vállalat adagolói nem értek különösebben sokat. A kisvárosi kisember, a nyelveket nem beszélő Glew pedig fogta magát, és elindult Ejrópába!

A 90-es évek elején, nem sokkal a Vasfüggöny lehullása után járunk, Glew pedig a már háborús övezet Horvátországon keresztül jut el a PEZ szlovéniai gyárába, ahol gyorsan összespanol a helyi erőkkel, fillérekért veszi meg a ritka, nem egyszer csak prototípusként készült adagolókat, amiket aztán ezrével visz haza.

Ami ilyen mennyiségben illegális,

és ami nyilván felkeltette az amerikai cég figyelmét is, és innentől megkezdődik a macska-egér játék az óriáscég és a kisember között, váratlan fordulatokkal, hatalmas hibákkal és rossz döntésekkel. De nem ez a fontos, akármilyen szórakoztató is, hanem Steve Glew karaktere. Aki, bár sokszor gondolkodik és cselekszik úgy, mint egy szélhámos, nem az. Hanem a kényszereivel, paranoiájával és borderline személyiségével küzdő figura, akit mindenki egy lúzernek tartott, és aki abból kovácsolt tőkét, hogy mindenki alábecsülte. És aki elsősorban a lóbolond feleségét akarta boldoggá tenni, nyilván élvezi a sok pénzt is, de sokkal fontosabb az, hogy végre kimásztak a szegénységből.

Ahogy az ilyenkor szokás, az Amy Bandlien Storkel Bryan Storkel rendezőpáros alaposan körbejárja a témát, beszélnek a fanatikus gyűjtőkkel – akik természetesen teljesen zizik -, a PEZ egykori európai és amerikai embereivel, vámosokkal, családtagokkal, akivel kell. És van, akiből remek dolgokat húznak ki, mint a győri PEZ gyár svihák osztrák igazgatójából, aki a magyar munkásokra próbálja tolni azt, amit ő adott el a pult alól Glew-nak. És ahogy minden jó dokumentumfilmnél,

itt is megvannak a nagy csavarok, a tanulság és a megfelelő lezárás,

amelyben a sok mindent megélt és megtapasztalt Steve Glew végre  megdicsőülhet – ráadásul egy váratlan és meglepő módon. És ami engem illet, inkább ezt nézem, mint a sokadik true crime doksit arról, hogyan és kiket ölt meg a sokadik sorozatgyilkos, miközben a helyi rendőrök a töküket vakarták. Azok - ellentétben A PEZ csempésszel - nem az emberekről szólnak, hanem a vérről a frusztrációról és a borzongásról.

Értékelés: 8/10