A jakuzákról szóló filmek rendre a gengszterek fénykorát szokták megmutatni, itt viszont megtudjuk azt is, mi történik a hagyományos bűnözés alkonya után.
Szeretjük a jakuzás filmeket, mert az egész olyan izgalmasan egzotikus, mert imponáló becsületkódexük van a japán gengsztereknek, aminél már csak az egész hátas tetoválásuk imponálóbb – vajon hány hét, mire azt felvarrják? -, és mert garantált az erőszakorgia. Nem vagyunk mi szadisták, de egy jó kis japán bandaháború mindig remekül mutat a vásznon, vagy jelen esetben a képernyőn, mert Michihito Fujii filmjét, a Családom, a jakuzát a Netflix hozza el, és a címmel ellentétben nem családi filmről van szó – legalábbis nem a klasszikus értelemben.
A család azért család, vagyis ez a film alapmotívuma, de mindig áttétellel. Merthogy Kenji Yamamoto (Go Ayano) a kilencvenes évek végének gazdasági válsága alatt veszítette el a gondjai elől a droghoz menekülő apját. Ezt követően új apára talál az egyik környékbeli régimódi jakuzafőnökben (Hiroshi Tachi), akinek mintegy véletlen menti meg az életét. Igaz, Kenji nem akar bűnöző lenni, de amikor bajba kerül, csak hozzá fordulhat. Így aztán a fiú jakuzaként nő fel, véresen komolyan véve a család szabályait, és amikor egy másik banda a területükre tör, ő lesz az, aki felvállalja mind a velük való konfliktust, mind az ezért járó büntetést. Ami nem kevesebb mint 14 év börtön, pedig pont saját családot alapított volna, és mire kiszabadul – egész konkrétan 2019-ban -, az a család, amelynek tagja volt, már nem létezik.
Sokatmondó rész, amikor frissen szabadult hősünknek az egyik kollégája arról panaszkodik, hogy a szervezett bűnözés elleni törvények miatt még mobiltelefont venni is egy rémálom, illetve az, amikor a súlyos beteg főnök kórházi kezelésére az egykori kemény gengszterek úgy dobják össze a pénzt a saját zsebükből. Persze tudjuk, a régimódi, becsületes gengszter alapvetően fikció – ez a főnök például akkor sem üzletelne droggal, ha különben levágnák a kezét -, de ez valahogy hozzátartozik a meséhez, akárcsak az áskálódó riválisok, a korrupt rendőrök és egy másik, jobb élet felcsillanó reménye, illetve a feltörekvő új generáció, akik olyanok, mint hősünk, de mégsem. Ez utóbbi vonalat a Kenji törzshelyét vivő kedves asszony ketrecharcossá cseperedett fia (Hayato Isomura) képviseli, ő az, aki még hősként és egyfajta apafiguraként tekint a rég megtört férfira, és ő az, aki emiatt újra valamiféle célt ad neki.
Vagyis kipipálhatjuk a kliséket, de ha van műfaj, ahol a klisék szentek és sérthetetlenek, kihagyhatatlan alapvető építőelemek, az a gengszterfilm és persze azon belül is a jakuzatörténetek. A legalapvetőbb klisé pedig maga a főhős, a szomorú szemű gyilkos, akinek rendíthetetlen hűsége és erkölcsi tartása okozza a vesztét, és Kenji Yamamoto pont ilyen – a Családom, a jakuza legfeljebb annyiban más, hogy ez a film azt az időt is megmutatja, amikor a hősnek már lejárt a szavatossága, amikor nemhogy nincs rá szükség, de még kárára is van azoknak, akiket szeret – hogy aztán a fináléban kiderüljön, hogy a hős az mindig hős, ahogy a család is család. Go Ayano pedig, akit nemrég láthattunk a szintén a Netflixen kijött, nagyon bizarr Homunculusban, tökéletesen hozza ezt a karaktert, akit lehúz a saját sorsa, aki nem is akar menekülni a végzete elől, bár nagyon is vágyik egy másik életre.
Értékelés: 7/10
