Az olyan Gálvölgyi-paródiák, mint a Kapcsoltam, a Van benne valami vagy az Isaura nemcsak, hogy klasszikusok, de már-már az általános műveltség részének tekinthetők. Ezért a Kossuth-díjas színész 75. születésnapján későbbi - talán már méltatlanul el is feledett - műsorszámaiból állítottunk össze egy válogatást, melyek anno a Gálvölgyi Show RTL Klub-beli fénykorában debütáltak.
A Radics Béla, a megátkozott gitáros nemcsak hogy kihagyott ziccer lett, de egyenesen az utóbbi idők legkínosabb moziélménye.
Iskoláslányok jelentik, Üdvözlet a bőrnadrágból und haschonló erotikusch alapvetëschek a Sat1 tschatorna fénykorából.
A képernyőfüggőség és a képernyőképtelenség kombinációja Magyarországon olyannyira megszokott jelenség, mint a hortobágyi délibáb. És bár ezen jelenség egyik leghírhedtebb képviselője a napokban jelentette be visszavonulását, erős a gyanúnk, hogy e téren az LGT és az Omega egykori példáját követi majd.
Az egyén gyakran azáltal válik önmaga paródiájává, hogy NEM válik önmaga paródiájává – a filozófia az iménti tézist Hasselhoff-paradoxonként emlegeti, alapjául pedig a névadó, David Hasselhoff zenei karrierje szolgált.
Következzék néhány kíméletlen Alien-másolat a nyolcvanasokból, melyekben az idegen lények Ripley hadnagy helyett agysejtjeink elpusztítására törnek.
A 80-as évek megannyi nehéz örökséget hagyott ránk: ezek egyike az énekbetéttel operáló reklám műfaja, mely vélhetőleg akkor sem fog kihalni, ha a komplett emberiség a Skynet uránbányájában csákányozik majd. Az éneklős hirdetés két alapvető jellegzetessége, hogy súlyosan irritáló, ugyanakkor hosszú napok elteltével is hajlamos a fejünkben cirkulálni. Lássunk erre néhány szemléletes példát!
Következzék néhány sorozatszinkron, melynek emléke élénkebben él bennünk, mint a taxisblokádé vagy a MÜSZI-reklámé!
Dolák-Saly Róbert a L’art Pour L’art Társulat alapító tagjaként már 1986 óta gondoskodik arról, hogy időről-időre átértékeljük a humor fogalmát. Pandacsöki Boborján, Anti bácsi, Naftalin Ernő és Igazságos Izom Tibor szellemi atyja a héten ünnepelte 68. születésnapját, ezért most méltatlanul ritkán emlegetett produkcióiból készültünk egy válogatással.
A nyolcvanas/korai kilencvenes évek a Magyar Televízióban is a hajhagymák aranykora volt, még ha a belőlük sarjadó frizurákba többnyire vajmi kevés köszönet is szorult. Gyakorlatilag alig került képernyőre olyan karakter, aki kapcsán ne lett volna az az érzésünk, hogy az illető egy gyárlátogatás során belezuhant egy tartály Bánfi-hajszeszbe. Következzék néhány ikonikus ellenpélda azok közül, akik már ekkoriban is Vin Diesel és Dwayne Johnson útját járták – még ha nem is feltétlenül önszántukból.
Hogyan lett a totális természetellenesség a kereskedelmi televíziós „szórakoztató” műsorok legtermészetesebb eleme?
Íme, öt hitvány magyar film, melyről a Pappa Pia vagy az Álom.net nyomasztó árnyékában hajlamosak vagyunk megfeledkezni.
Lássunk néhány példát arra, amikor hazai slágergyárosok fittyet hánytak a Stephen King-i bölcsességre, miszerint „néha jobb, ha a halott halott marad”.
Következzék hét hollywoodi híresség, aki - Kim Kardashiannel ellentétben – tisztában van vele, hogy a Slayer nem egy márkanév.
Idézzünk fel néhány esetet, mikor a magyar popzene nagyágyúi egyesítették erejüket, de szemernyi köszönet sem volt benne!
A világvégeváró szekták csúnyán lyukra futottak, amikor 1999 augusztusában „már minden mindegy” alapon védőszemüveg nélkül nézték végig a napfogyatkozást. De nem jártak jobban azok sem, akik abban a hitben éltek, hogy a millenniumhoz Happy Meal-menüben járó „új aranykor” eljövetele bárminemű hatást gyakorol a magyar popzenére.
A 80-as, 90-es években a ghánai sufnituning mobilmozik virágkorukat élték. A „forgalmazók” faluról-falura jártak, ahol nemhogy mozi, de sok helyen áram sem volt, az instant videóklubokat általában egy VHS-lejátszó, egy hordozható tévé és egy aggregátor alkotta. A hivatalos moziposzter pedig merő utópia volt.