A válasz pár másodperc alatt megérkezett.

„Az emberek általában azért érdeklődnek és vannak lenyűgözve a mesterséges intelligenciától (MI), mert az olyan képességeket kínál, amelyeket korábban csak az emberi agy és képességek tudtak elvégezni.”

Ez volt a válasz első mondata, és a többi sem volt sokkal érdekesebb. Ezután megkérdeztem tőle, milyen veszélyeket rejt az új technológia. Munkahelyek elvesztése, adatvédelem, hibás adatokból származó torzulások, szabályozatlanság – sorolta a gép a válaszokat.

Minket, embereket, legkevésbé sem az nyűgöz le a mesterséges intelligenciában, amire jelenleg használjuk őket: személyre szabott hirdetésekre, digitális személyi asszisztensként, gépi fordításra, szövegírásra, képalkotásra, adatelemzésre. Ezek mind rendkívül hasznos dolgok és valószínűleg egyre inkább jövedelmező iparágat képeznek, de a borzongató érzés nem ezeknek tulajdonítható.

A görög monda szerint Pygmalion beleszeret az általa faragott elefántcsont-szoborba, Mary Shelley Frankenstein című regényében a feltaláló magára hagyja szörnyű emberalkotását, mert megrémül tőle. Az Űrodüsszeia szuperkomputere, a HAL 9000 azért olyan rémisztő, mert semmi emberi nincsen benne: hideg matematikai számítással dönt úgy, hogy kizárja az asztronautákat az űrhajóból. A netflixes horrorbaba, M3GAN azért ijesztő, mert nem élő és nem halott, de bármikor életre kelhet – ahogy Freud mondja: unheimlich, kísérteties; „az ijesztőnek az a fajtája, ami valami régóta ismert, bensőséges dologra vezethető vissza.” Miközben a hatalom által létrehozott intelligens gépekből, mint a Terminátor, öldöklők lettek, a kereskedelmi szektorban olyan mesterséges intelligencián dolgoznak, amely képes felnőni az emberi érzelmekhez – sőt, viszontszeret. A Haley Joel Osment által megformált robotkisfiú (A.I., 2001), a Scarlett Johansson által eljátszott Samantha (A nő, 2013) melankolikus, sóvárgó robotok.

„Kérlek, csinálj belőlem igazi kisfiút!”

– kéri az „anyját” David, a mesterséges értelem Spielberg filmjében.

Azt is megkérdeztem a ChatGPT-től, hogy képes-e szeretni.

„Jelenleg az MI nem képes valódi érzelmeket vagy szeretetet érezni, de a kutatások és az innovációk folyamatosan fejlődnek, és továbbra is megfigyelhetjük, hogy az MI hogyan képes fejleszteni az emberi érzelmekkel való kommunikáció képességét.”

1950-ben Alan Turing úgy vélte, az ezredfordulón már gondolkodó gépeink lesznek, 1968-as sci-fi regényében Arthur C. Clark is hasonlóra számított. Úgy tűnhet, csak akkor kezdtünk aggódni azon, mit jelent a mesterséges intelligencia saját öndefiníciónk szempontjából, amikor már itt volt köztünk. Valójában már sok ezer éve feltettük a kérdést, mit jelent teremteni, és milyen élő alkotást hozhat létre egy olyan lény, aki maga is teremtett.

Platón szerint

ilyen volt a ’démiurgosz’, a mesterember, minden látható és az anyagi világ alkotója.

A görög filozófus úgy gondolta, a valódi világot az ideák szintjén találjuk, s ennek testet öltése az a valóság, ami körülvesz minket. A démiurgosznak hol jobban, hol kevésbé jobban sikerül formába önteni az ideákat. Ahogy a földben lévő agyagnak sincs szüksége a fazekasra, de a fazekasnak szüksége van az agyagra, úgy az ideák világának sincsen szüksége a mesteremberre, a mesterembernek viszont szüksége van ideákra. Hát így működik a mesterséges intelligencia is: nekünk talán szükségünk sem lenne rá, de neki szüksége van arra a rengeteg adatra, amit a big data-cégek belétáplálnak.

Talán csak egyetlen előnye van a körülöttünk lévő valóságnak az ideák világával szemben. Izgalmasabb és színesebb – ezért, és nem másért alkot anyagot az ideákból a démiurgosz Platón szerint. Ahogy lenyűgözőek azok a fotók is, amiket a Midjourney és a DALL-E 2 képgenerátorai létrehoznak.

Mi pedig csodálkozva és ámulva, néha félve nézzük ezeket a képeket, saját világunk álomszerű másait.

„Nyelvem, vérem minden atomját e talajból, e légből gyúrták” – írja Walt Whitman híres, Ének magamról című versében. Mindezt a mesterséges intelligencia is elmondhatja magáról. Az ő talaja és levegője pedig mi vagyunk.