Itt az ideje a búcsúnak, tehetnénk hozzá epésen. Az együttesből már csak Paul McCartney és Ringo Starr él, de az új dal szerzője éppenséggel John Lennon, aki a hetvenes évek végén vette fel a demót. A fiókban maradt felvételt aztán Yoko Ono vitte el a három másik tag 1994-es újraegyesülésekor George Harrison házába, ahol aztán új anyagot nem készítettek, inkább gyerekkoruk rock’n’roll és beat sztenderdjeiből játszogattak maguknak.

A Now And Then magnószalagjával nem tudtak mit kezdeni az akkori technikával. A felvételen Lennon énekhangja és egy bágyadt zongora hallatszik, de külön kellett volna választani a két szólamot. Bütyköltek rajta, de az sem segített, hogy George nem volt nagy véleménnyel a kompozícióról: miután hiába próbálkozott szólókkal, egyenesen „tölteléknek való szemétnek” nevezte, ami részben saját türelmetlenségének, részben a Lennon-dal felesleges melankóliájának szólhatott.

A három Beatles-tag 1995-96-ban aztán készített két posztumusz dalt Lennon két másik demójából. A Free As A Bird és a Real Love egyike sem igazán illeszkedik a Beatles megszokott stílusába, nehéz is őket ugyanannak tekinteni, mint mondjuk a Yesterdayt vagy a Come Togethert. Ugyanezt mondhatjuk el a most megjelenő Now And Thenről is, ami

leginkább egy jobban sikerült McCartney-számra emlékeztet, akkor is, ha Lennon énekel,

a végleges masteren pedig Harrison odapiszkált szólói hallatszanak.

A hangminőséggel sokkal egyszerűbb volt megbirkózni most, mint csaknem harminc évvel ezelőtt: az eredeti felvétel ének és zongoraszólamát mesterséges intelligencia segítségével választották le egymástól, talán egy kicsit javítottak is rajtuk a szoftver segítségével. A végső változaton hallható vonósok és vokálok az Eleanor Rigby, a Here, There And Everywhere és a Because című régi dalok nem felhasznált töredékeiből származnak. 

Az egyszerű, mollos dalról az első ütemekben a While My Guitar Gently Weeps, a vaskos hangszerelés miatt pedig az I Am The Walrus is eszünkbe juthat, az eredeti demo ismeretében azonban furcsa, hogy kihagyták belőle Lennon önvallomásként ható bridge-szakaszát (a dal hídfunkciójú, közbülső részét), amiben arról énekel, hogy nem akarja kihasználni vagy összezavarni a kedvesét: „I don’t wanna lose you, oh no, no, no / Abuse you or confuse you, oh no, no, no.” A végeredményül megmaradó szöveg így Lennonhoz vagy a Beatleshez képest is méltatlanul egyszerű. Ne felejtsük el, hogy ez ugyanaz a banda, amely a versnek is beillő szépségű Eleanor Rigby vagy a felszabadítóan kísérletező Come Together szövegeivel újradefiniálták, mit lehet egy popdalban.

A hangfelvétel évtizedeken átívelő kalandos útja azonban ne lepjen meg senkit. Aki ismeri a Beatles munkásságát, tudhatja, hogy

a hasonló barkácsmegoldások soha nem álltak távol tőlük,

de mindenes producerüktől, George Martintól sem. (A mostani munkát a nemzeti kincsként becsült, 2016-ban elhunyt zeneipari szakember fia, Giles Martin vezette.) A Let It Be című albumnál jobb példát erre nem is találhatnánk, amely csaknem dobozban maradt, mert a belső feszültségektől terhes együttesben senki nem akart igazán foglalkozni vele – az anyagot végül Phil Spector pofozta lemezzé, egy csomó vonóssal meg szintetizátorral maszkolva az időnkénti hibákat és hiányosságokat. De a Fehér Album nagy része is úgy készült, hogy a tagok a kelleténél kevesebbet találkoztak egymással: egyik-másik dalon McCartney bütykölt, másikon Lennon, és a részeket gyakran különböző időpontban játszották fel az Abbey Roadon. Azt se felejtsük el egy ilyen furcsán létrejött, poszthumusz single kapcsán, hogy a Beatles 1966-tól feloszlásáig, jó négy éven keresztül nem adott hivatalos koncertet.

Olyan alkotókról beszélünk, akik hozzászoktak, hogy laboratóriumi körülmények között, Frankensteinként alkossanak csodálatos „teremtményeket”.

A Now And Then keletkezése ezzel együtt is felvet egy rakás problémát, amellyel előbb-utóbb élesebb helyzetekben is szembe kell néznie a zeneiparnak. Mi lesz, ha minden legendás előadó fiókját kipakolják, és elárasztják a rádiókat a régiek befejezetlen, összetoldozott dalai, amihez ők nem járultak hozzá? Mi lesz, ha olyan kiadók, amely dollármilliókat érő szellemi kincseken ülnek, a kezdőkhöz és a kicsikhez képest jobb helyzetüket arra használják, hogy ilyen dalokkal szorítsák ki az utánuk jövőket?

Tekinthetünk-e rocknak, fiatalos zenének olyasmit, amit hetvenes-nyolcvanas éveiket taposó zenészek raknak össze az évtizedek óta halott barátjuk fennmaradt kazettáiból?

És végül is mikor zárult le a Beatles életműve: 1970-ben, amikor McCartney bejelentette a sajtónak a banda feloszlását, vagy csak akkor, amikor az utolsó demót is elővették már a szekrényből?

A Now And Then persze érdekes kísérlet egy olyan bandától, amely soha nem zárkózott el a merész húzásoktól. Azt mondják, a Beatles Strawberry Field Forever című dalához forgatott kisfilm volt az első igazi videóklip, ők csináltak először két A-oldalas kislemezt, készítettek filmet (egy jót, az Egy nehéz nap éjszakáját, és egy vagy két pocsékat), kísérleti, avantgard tracket (Revolution 9), szórakoztak visszafelé csévélt szalagokkal (Tomorrow Never Knows) és addig torzították a gitárjaikat, míg kis híján fel nem találták a metált 1968-ban (Helter Skelter). Az utolsó dalhoz készült, meglepően amatőrnek ható és ügyetlen és kínos vizuális megoldásokat tartalmazó videóklipből, amit Peter Jackson rendezett, az is kiderül, hogy az unortodox munkamódszerek nyomán olykor értelmezhetetlen minőség születik.

A 2023-as évben mindenesetre a Stones­–Beatles párharc is nyugvópontra juthat.

Mielőtt a Beatles barkácsdala megjelent, megérkezett a Rolling Stones új albuma is. Az ő anyaguk élő, eleven, még színpadra is lehet állni vele, Mick Jagger pedig úgy énekel, mintha nem lenne idősebb ötvennél, ráadásul egy marha jó duettet Lady Gagával. A sound a régi, a rock örök, de fiatalabb már nem lesz. Pedig Sidney Sweeney táncol egy cabriolet hatsó ülésén. Ezt talponmaradásos győzelemnek lehet nevezni.