23 évesen öngyilkos lett, de miért?

Csak arra kellett volna valamiféle választ adnia a Control című filmnek, miért lett 1980-ban öngyilkos Ian Curtis, a szép reményű Joy Division énekese és mindene. (Figyelem, a kritika elején kapcsolhatja ki vagy indíthatja újra a zenét.)

Persze az is kiderülhetett volna, ki volt Ian Curtis, de ha erre a nyomasztóan súlyos kérdésre nem is kaphattunk összetett választ, legalább egyféle válasszal megpróbálkozhatott volna a rendező, Anton Corbijn. De sajnos ezekkel, valószínűleg a barátság miatt, nem foglalkoztak az alkotók, inkább megmutatták, milyen ázott, kivertkutya-tekintetű volt az epilepsziával és a gyógyszerekkel küzdő, túlságosan is érzékeny Curtis. Ehhez mondjuk megtalálták a megfelelő színészt Sam Rileyban, aki egyes hírek szerint azóta sem tudja arcát ebből a mérhetetlen szomorúságból visszagyúrni, sőt egyes, a filmben az arcán legördülő könnycseppek a mai napig ott vannak az arcán.

A Control tehát egy fekete-fehér szomorú film arról, hogy a tehetséges emberek meghalnak, ráadásul csak a zenével tudnak kommunikálni, sehogy máshogy. A filmbeli Ian Curtisnek senkivel nem volt igazi kapcsolata, mindenkiben önmagát kereste, és mindenkit addig használt (vagyis szeretett), amíg őt feltétel nélkül szeretni tudták: két nő között, mindkettőt szeretve és gyűlölve élt magának Curtis.

Az énekes korán házasságot kötött, majd jött a baba is, végül a szerető is a turnékon, a filmben ezeket szépen sorban elmondják, ahogy ezt Ian Curtis özvegye, Deborah Curtis Touching From A Distance címmel írt életrajzi könyvében leírta. Semmi kérdés az életrajzi filmben, semmi provokáció, mert itt mindenkinek egy célja volt, emléket állítani a Joy Division híres frontemberének. Egy özvegy memoárjából nagyon más nem is kerekedhetett volna, mondjuk az lett volna a meglepő, ha egy vidám, tréfálkozó énekest ismerünk meg.

Képekben gondolkozik, ezt szokták mondani azokra, akik a fényképezés, esetleg az operatőrködés felől érkeznek a filmgyártásba, Corbijn is ilyen, és tényleg lehet gyönyörködni a képkivágásaiban, az arcaiban. Egyébként a rendezőnek valóban a kép a fontosabb, ezért kevésbé fontos nála a dramaturgia, a párbeszédek vagy a karakterek, mert mindent igyekszik egy-egy képpel megmutatni. Így szép film, és emiatt unalmas is, mert valahogy nincs fesztültség a képekben, a főszereplőkben, a történet halad előre, a végét meg tudjuk, ezért lett volna mindennél fontosabb a folyamat.

A rengeteg zenészportrét, albumborítót készítő Corbijn munkáit mindenki ismeri, dolgozott a U2-nak, a Depeche Mode-nak, az REM-nek, és olyan híres videoklipeket gyártott, mint: A Question of Time, Strangelove, Never Let Me Down Again, Personal Jesus, Enjoy the Silence, I Feel You, Walking in My Shoes, It's No Good. Szóval Corbijn tényleg zseniálisan lát, de kellett volna mellé valaki, aki a kezére csap, amikor ilyen lánglelkű poétává alakítja át az énekest, aki a felesége kirohanása után megírja a She's Lost Controlt. Lehetett volna ez egy nagyon jó életrajzi film, de valahol elveszett az a rengeteg erő és energia, ami a Joy Divisiont működtette. Ian Curtisnek állítólag bejött, hogy a frontemberek korán halnak (Jim Morrison), sőt feleségének egyszer azt mondta, csak a húszas évei egy részét fogja vállalni.

A Hate feliratú kabátjával fellépő, és azzal a munkaközvetítő hivatalban dolgozó Curtisnek ezt a kettősségét, a fura depressziós hangulatokat, a kamu rohamokat, a félregyógyszerezett epilepsziát csak elég felszínesen mutatta meg a rendező, ahogy Curtis önző és öncélú élete helyett annak inkább ikonikusságát emelte ki. A hivalkodóan szép fekete-fehér világtól pedig az egész hamisabb és szomorúbb lesz.

(6/10)