Nehéz a dél-franciaországi örmény maffiózók élete, hisz nem elég, hogy
idáig kergette őket a török úgy 1915 táján, máig is kétkezi
bűncselekményekből kénytelenek fenntartani tengerre néző patinás
hajlékaikat, vagy mondjunk inkább kastélyt. Úgy is, mint trükkös
gépkocsilopás, a szomszéd palotácskák komplett, faltól falig kipakolása -
nagyjából ennyit látható a munka világából; keccsölnek, mint igavonó:
kékgalléros társaság. Nagy hatalmú vezetőjük, mint az ácsok
bandagazdája, maga is ott trógerol a gáton, mert egyfelől elkél minden
szorgos kéz, másfelől csak az van elvégezve, amit ő csinál, csak az a
portás van lelőve, akit ő megcéloz. Jean Reno adja e felelős vezetőt,
aki apa is egyben, s mint annyi ebbéli társa, abban bízik, hogy egyszer
egy szép napon majd a fia viszi tovább a családi vállalkozást, de az
inkább nősülés útján önállósodna, mely tervét intenzíven ápolja egy
csinos ápolónő, a nagyi megfáradt lábazatának értő és hatékony
masszírozója. A rendező kedvenc szórakozása mindeközben az, hogy minél
több beállításban próbálja úgy lefényképezni Jean Renót, hogy e nagy
művész - aki haramiavezéri mivoltában már a filmmű előtt elvesztette
egyik reménybeli utódját - arculata leginkább azokra a csőrös velencei
maszkokra hasonlítson, amelyekbe lépten-nyomon belebotlunk karnevál
idején. S nem kell csalódnunk, sikerül is neki maradéktalanul.
Mondhatnánk, hogy már ezért megérte, de szépítenénk a valóságot.
Nos, A belső kör egy igyekvőn fotografált, érzelgős marhaság, kellemes környezetben, csupa lestrapált sztoripanelből összeróva, eszkábálva
