[img id=487187 instance=1 align=left img]Csaknem minden kritika, beszámoló és interjú, amely eddig A patkány évéről készült, a kezdőjelenet tárgyalásával indul. 

A könyv Facebook-oldalának könnyedebb tartalmát látva; ahol többek között humoros fotók sorakoznak a regényt különböző helyzetekben olvasó Bartók Imre barátairól; úgy érzem, talán elmondhatom, hogy jómagam egy Rotterdam felé tartó repülőjárat fedélzetén szembesültem az első oldalakkal, s noha nem vagyok érzékeny a repülésre, az élveboncolás pedig kifejezetten érdekel, mégis biztonságot nyújtott a tudat, hogy az előttem lévő ülés támlájára oda van készítve a hányózacskó.

De hadd nyugtassak meg mindenkit, aki esetleg éppen emiatt tántorodott el a könyv továbbolvasásától: ha ezt kibírta, nagy meglepetés már nem érheti. A felesége testét mámoros precizitással feltáró férj képét rögtön oldja a meglehetősen elnagyolt karakterű (válófélben lévő, kávéfüggő és alkoholproblémákkal küzdő) nyomozó, Stone feltűnése, s hamarosan az eset hátterében álló három elkövetővel is találkozunk. 

A homályos körülmények között életre keltett, és Swat kommandósokat megszégyenítő harcosokká edzett filozófusok; Karl, Martin és Ludwig (Marx, Heidegger és Wittgenstein); Cynthiának nevezett vezetőjükkel, és a nő később hozzájuk csapódó fiatal szerelmével a világméretű apokalipszis előkészítésén dolgoznak New Yorkban. 

Kisebb, nagyobb merényleteket hajtanak végre: növényeket implantálnak félholt áldozataikba, élőszobrokat formálnak békés múzeumi látogatókból, egy könnyed ivós-táncolós este után diszkót robbantanak, és pestissel fertőzik meg a gondolataikat félreinterpretáló pragmatista filozófiai konferencia résztvevőit.

A következetesen túlrészletezett, mikroszkópikusan naturalista leírástól a totálok és a rendszer bemutatása felé mozdul tehát az elbeszélés. Ez a váltás élesvágásnak talán nem elég radikális, átmenetnek talán nem elég fokozatos, s noha a részletek és az emberi test biológiai folyamatainak analízise végigvonul a regényen (Bartók láthatóan tisztességesen felkészült a témakörből, ám a latin szakszavak agyonhasználata kioltja a szövegnek ezt a szintjét), a borzalmak a nyitány realitásától egyre inkább az irrealitás és a fantasztikum irányába haladnak, ezért a befogadónak egyre kevésbé kell szembesülnie saját bensőjével, így a könyvet is egyre könnyebb öntudatlanul olvasni.

Az erős kezdés, majd az Első rész krimijellegét követően a regény szerkezeti építkezése és történetvezetése már hagy némi kívánnivalót maga után. A Második és Harmadik részben a szerző a filozófusok mindennapjaira, lelki, fizikai és gondolkodói működésére koncentrál. Közös életüket egy nagy házban élik: látjuk őket edzeni, főzni, enni, verset olvasni és nagyokat sétálni (Martin), terápiába és kocsmába járni (Karl), drogozni és regényt írni (Ludwig), miközben jószerével minden tényleges cselekvésüket személyes múltjuk és frusztráltságuk lehetetleníti el. 

Ezt a terméketlen tespedést („Vajon ennyi az élet, folyamatos kiáradás?”) szakítják meg a merényletek valamint az ellenségek időnkénti támadásai. Bartóknak itt megvolna a lehetősége rá, hogy akár fele ekkora terjedelemben, kétszer ilyen elmélyült képet adjon választott filozófusairól. Gondolataik bemutatása nagyjából kimerül a műveikből vett idézetek közepesen poénos párbeszédekbe iktatásával, s az sem egészen világos, miért éppen ők hárman kellenek Cynthiának (és a szerzőnek) az apokalipszishez. Karl rálátása a modernkori társadalmi igazságtalanságokra még valamelyest integrálódik a szövegbe, de Ludwig matematikai-logikai kérdései már kiesnek a történetből, Martin emlékezései egykori szerelméről, Hannah-ról pedig aligha mutatnak kapcsolatot a Dasein fogalmával.

A patkány éve ezen a szakaszon túlbeszélt állapotábrázolássá válik (ez már Bartók előző regényében, a Fémben is probléma volt): Stone és a krimiszál szinte teljesen elhalványul, majd túl hirtelen tér vissza, s bár a merényletek sorozatából egyre többet értünk meg Cynthia nagy tervéből, végül ennek a leleplezése is előkészítetlenül, egycsapásra történik. 

Lehetne mindez Hitchcockra emlékeztető red herring effekt akár, de inkább tűnik szerzői figyelmetlenségnek. Az akciójelenetek dramaturgiája sem mindig pontosan kidolgozott: sokszor éppen ott bonyolódik bele a narrátor egy-egy szereplő belső gondolataiba (amelyek kissé elavult technikával mindig kurziválva, külön bekezdésben jelennek meg), amikor pörgetni kellene a képek sorát, máskor ott írja le részletesen a golyózáport, ahol a feszültséget kéne még finoman adagolva növelni.

[img id=499379 instance=1 align=left img]Miközben hőseink ekképpen készülődnek a nagy leszámolásra, s a város csatornarendszerében apró lombikokban mutánsokat és fertőző patkányokat tenyésztenek, Cynthia feltámasztja az abszolút mestert, Friedrichet is. A negyedik filozófus (Nietzsche) egy toronyban elzárva várja az apokalipszist: könyvekkel és dokumentumfilmek nézésével pótolja be párszáz éves lemaradását, hogy a nagy napon mint saját filozófiáját beteljesítő Übermensch intézzen a világhoz beszédet. 

Ami Karl, Martin és Ludwig esetében hiányzik, az Friedrich ábrázolásában helyenként meglepő sűrűségű telitalálatként éri az olvasót: „Békében élt önmagával, mert mindent tudott magáról, de megígérte, hogy senkinek sem fog fecsegni.”

A végső napon („Vészesen közeledett a karácsony.”) a filozófusokat saját teremtményeik pusztítják el, ám csodával határos módon túlélik a mutánsok támadását (itt nyílik lehetőség a regény folytatására, s mint tudjuk, A nyúl éve már készülőben van), s egy túlontúl váratlan, már-már ötletszerűnek ható fordulat következtében még Cynthiáról, a fiúról és Stone-ról is kiderül valami titok. 

Bartók Imre az apokalipszis leírásában mutatja meg bevallottan filmekből is ihletett, s valóban nagyvászonra kívánkozó vizuális fantáziáját. Irodalom és film kölcsönhatása a hetvenes évek óta fontos kérdés, különösen A patkány éve által becélzott horror, sci-fi és egyéb fantasztikus műfajok esetében (a témában lásd Susan Sontag esszéjét). 

Érdekes módon a szörnyek és torzszülöttek rombolásának olvasása közben egyszer sem tért vissza az a borzongás, amit a nyitójelenet idézett bennem elő, de könnyen el tudom képzelni, hogy ugyanezek a jelenetek filmként sokkolóan hatottak volna rám. Minél reálisabb a kép, annál könnyebb nézni, és nehezebb olvasni róla; míg irreális fantáziák esetében a helyzet éppen fordított. Mivel az olvasás tudatos cselekvés, a reflexió elkerülhetetlen része a befogadásnak. 

Ezért hatnak kivételes erővel az ilyen mondatok: „Nyalta róla a vért, a ragadós nedveket, a húst, szopta a belső szervek kilógó csövecskéit és szívókáit, a gyomorból kicsorgó se nem szilárd, se nem folyékony anyagot, az epe tejfehér váladékát, majd közelebb hajolt a húgyhólyaghoz, és az orvosi eszközökkel ezúttal nem törődve a saját fogával tépte fel, hogy hozzáférhessen a tartalmához.” Ahogy az író keresi a látvány megnevezésére és leírására alkalmas szavakat, olvasóként vele együtt kell átgondolnom ezek jelentését, így nem tehetem meg, hogy ne szembesüljek önmagammal. Ettől olyan hatásos a sokat idézett nyitány, s számomra az ilyen pillanatok visszatérése hiányzik leginkább a könyvből.

Bartók Imre egy kissé elnagyolt motívumrendszerrel (a „botanizálás” mint az ember túlélési lehetősége a fotoszintézisen keresztül, a patkányok mint nálunk intelligensebb faj hatalomátvétele, stb.), egyes szám harmadik személyben írva igyekszik a mindnyájunkban meglévő sötétséget totális világképpé rajzolni. Szövege vállaltan burjánzó és virtuóz, ennek ellenére sokszor fölöslegesen túlírt, s néhol a természetellenes szórend is megakasztja az olvasást, ami gyengíti a szórakoztató irodalmi vonal érvényesülését. 

Tudatosan játszik az omnipotens elbeszélő szerepével: hasonlataival és szóképeivel („a Bosszú Szelleme”) egyféle modern mitológiát épít, s gyakran a patetizmus határát súroló megállapításokat tesz („Az ember olyan semmiség, hogy bármi elsodorhatja, egyetlen szélfuvallat akár.”, „Prímeket áldoznak a racionális számok oltárán.”, stb.). Fiktív lényeinek külsejét és mozgását ugyanolyan láttatóan írja le, mint amilyen pontosan egy felhőkarcoló összeomlását képes ábrázolni („A harmincemeletes épület megroggyant, majd fülsüketítő robajjal önmagába omlott. Mint egy viselős tehén, aki önmagát szoptatja, mielőtt holtában napfényre segítené az üszőjét, még egyszer megkapaszkodott a levegőben, kiokádta magából saját, rétegesen felgyűrődő talpazatát, aztán borzasztó nyikorgással, komótosan ereszkedni kezdett.”), kár, hogy legsikerültebb leírásai nem épülnek szervesen a szeszélyesen el-elakadó, majd újra előretörő történetbe.

Őszintén nem tudom, mi választja el a minőségi tömegkultúrát a magasművészetektől. Azt azonban elmondhatom, hogy mindkettőben az önmagunkkal való szembenézés felelőssége érdekel. Bartók könyvének ígéretes nyitánya éppen erről szól, ám később az önvizsgálat helyét átveszi az öncélú képzelődés. Holott aligha van felelősségteljesebb emberi cselekvés a fantáziálásnál.