Egyszer volt?

Pedig hát: Hollywood egykori ragyogó, valóban gyönyörű és imádnivaló csillagáról, aki aztán egy európai miniállam hercegnője lett, filmet forgatni, finoman szólva is nagy lehetőség. Tragikus végű, titkokkal teli tündérmese. És álljunk is itt meg, mert a film megállít. Tündérmese, tündérmese, tündérmese. Ízlelgessük ezt még kicsit. Ha valaki úgy dönt, megnézi a Grace: Monaco csillagát, nagyon sokszor hallja majd ezt. Oliver Dahan, aki azért Edith Piaf életével sokkal jobban boldogult anno, ugyanis úgy döntött: a gyengébbek kedvéért készíti el alkotását. Tündérmese, tolja arcunkba az üzenetet a nyitóképen az inzert; csapdaszerű tündérmese, mondja Grace Kelly sokszor, de legalábbis gondolja; tündérmese, amit el kell játszani, mintha szerep lenne, mondja a címszereplő bizalmasa, Frank Langella; szimplán tündérmese, mondja a riporter a tévében. Meg még mondják sokan. Hogy értsük. TÜN-DÉR-ME-SE. Oké-oké. Az.

Hol nem volt?

Illetve, nem értjük. Például azt, hogy miért ilyen rossz Nicole Kidman. Tán azért, mert Grace Kelly sokkal természetesebb, és igen, szebb volt nála? Vagy mert fogalma sincs szegénynek, mit kezdjen a legrosszabb Disney-kliséket szépiás művészkedéssel előadott stílussal, s az egészen botrányos, gyakorlatilag szemétre való forgatókönyvvel? Kidman szépen néz, bele a kamerába, pont úgy, ahogy különböző kozmetikai termékek hirdetéseiben már megszokhattuk tőle. Jól áll neki a pompa, az ékszer. Meg az is, amikor princess-módra szomorú. De ő nem Grace Kelly, ő nem az a színésznőből lett anya és fenség-feleség, akiért a fél világ rajongott. Ő a meglehetősen tanácstalan Nicole Kidman, akinek a neve most épp Grace Kelly. Igazán nem védeném most Kidmant, de azért le kell ám szögezni: ebben a filmben minden és mindenki pocsék. Még Tim Roth a legelviselhetőbb III. Rainier monacói hercegként – de hát ő is igen hamar elér a határaihoz, hiszen nagyjából nem csinál mást a játékidő alatt, mint erőltetett nyugalommal sétálgat talpig elegánsban, s jelentőségteljesen dohányzik. Roth persze dohányozni is úgy tud, mint kevesen, minőségien füstöl – de két cigi után már ezt is unalmas nézni, mondhatni megmosolyogtató. Na és ott van még Hitchcock. Roger Ashton-Griffiths szoros időn belül már a harmadik színész, aki nagyobb lélegzetű produkcióban eljátszhatta a zseniális angol direktort – s sajnos ő az, aki a legrosszabbul jön ki a dologból, illetve néz ki a maszk alól. Nem csak azért, mert Alfred Hitchcock a büdös életben nem ment Monacóba Grace Kelly után, hogy rábeszélje a Marnie főszerepére. Hanem mert azt minden kezdő filmszakos tudja, hogy a suspense mestere finoman szólva se volt olyan csupaszív pasas, mint amilyennek itt látjuk. Vagy legalábbis, s akkor maradjunk ennyiben, elég komoly hiba a múzsáival való kapcsolatát ennyire egyoldalúan bemutatni. És unalmas is.

De tényleg volt?

Oliver Dahan a hírek szerint azzal védekezik sértetten, hogy ő nem a valóságra volt kíváncsi, úgyhogy tessék békén hagyni azzal, hogy a Grace: Monaco csillaga hiteles mozi vagy sem. Rendben. Legyen. Ne foglalkozzunk azzal, hogy Hitchi bácsi nem ment Kellyhez, meg azzal se, hogy mennyire giccses és teljesen hiteltelen a film csúcspontjának szánt, könnyfacsaró beszéd, ahol a világpolitikai nagykutyák egy emberként dobják magukat hanyatt Grace Kelly lehengerlő varázsától. Ne foglalkozzunk mindezzel. De akkor mivel foglalkozzunk? Na, hát ez az. Esetleg a díszletekkel?

Mondanám, hogy a tévében még nagyjából elmenne ez a film – de nem mondom. Hiszen mindannyian pontosan tudjuk: a képernyőn százszor érdekesebb dolgok születnek mostanában ennél a csillogóra sminkelt, hazug és szinte élvezhetetlen szupergiccsnél. Úgyhogy inkább nem sértegetnék senkit, ha lehet.

Kinek ajánljuk?
- Akik szerint Nicole Kidman csak jó lehet.
- Akiknek mindegy mi, csak hercegnős legyen.
- Akik nem hisznek nekünk.

Kinek nem?
- Akik túlságosan szeretik Nicole Kidmant ahhoz, hogy szenvedni lássák.
- Akiket nem hat meg Monaco.
- Akik hisznek nekünk.

2/10