Az utóbbi években a történelmi-életrajzi vonatkozású filmek gyakran bizonyulnak Oscar-esélyesnek. Milk, Frost/Nixon, The Hurt Locker, The King's Speech, Moneyball, My Week with Marilyn – az elmúlt négy évben több jelölést és/vagy díjat is begyűjtöttek, az idei Lincoln pedig 12 kategóriában indul a szobrocskáért. Előzeteséből ítélve A király látogatása is hasonló kaliberű produkciónak ígérkezett, ám a másfél órából kiderült, hogy Roger Michell új filmje labdába sem rúghat a hasonló lélegzetvételű alkotásokkal szemben.
Azért bukik el, mert időben túl közel áll A király beszédéhez, vagy mert nem tud egyensúlyozni a személyes és politikai konfliktusok között, mindegy: A király látogatása széteső, rossz értelemben heterogén film. A két filmcímben szereplő király egy és ugyanaz: VI. György brit királyról van szó, aki az előző filmben mint dadogását leküzdeni vágyó, frissen királlyá kikiáltott fiatalember jelenik meg (Colin Firth emlékezetes alakítását az akadémia a legjobb színésznek járó díjjal jutalmazta), az utóbbiban pedig, ismét pályája elején álló uralkodóként Franklin D. Roosevelt meghívására Amerikába látogat. 1939-ben járunk, alig pár hónappal a II. világháború kitörése előtt, és VI. György az első olyan angol király, aki az Egyesült Államokba látogat, a két hatalom erőinek egyesítése végett. A filmben ez a történelmi jelentőségű hétvége elevenedik meg, de úgy tűnik, hogy csupán keretként szolgál a FDR és unokahúga, Daisy románca számára.
Margaret Suckley, becenevén Daisy (Laura Linney) FDR (Bill Murray) távoli, ötödik unokatestvére. Egy felnőttkori újratalálkozásuk alkalmával eddig nem is sejtett lángok kapnak életre köztük, és Daisy az elnök szeretője lesz. Persze az elnöknek van felesége, Eleanor (Olivia Williams), és titkárnőjével is igazán bizalmas kapcsolatot ápolgat. A filmben FDR kimondott nőfalóként van bemutatva, aki szívesen kocsikázik éppen aktuális szeretőjével a csodás tájon át, sőt, külön házat is biztosít nyugodalmas estéikre. A film Suckley megtalált naplóiból meríti a magánéleti szálhoz az élettörténeti anyagot, de forgatókönyve még átlagosnak sem mondható: Daisy narrálja az eseményeket, de a voice-overen hallott gondolatok végtelenül jelentéktelenek, semmiféle plusszal nem járulnak hozzá a konkrét képekhez, mintegy szóval duplázzák meg azt, amit amúgy is látunk.
Ez még nem is lenne annyira baj, de sajnos a karakterek sincsenek kidolgozva, a legtöbb szereplő egydimenziós, egy-két jelzővel leírható személyiség. Daisy, aki a tényleges főszereplő, szinte láthatatlan, végtelenül unalmas, nem érteni, mit lát benne, miért ragaszkodik hozzá ennyire az elnök. Bill Murray sem hozza igazi formáját (bár kapott Arany Glóbusz-jelölést), mintha unná karakterét és technikából dolgozna. Az „amerikai oldalról” Olivia Williams tűnik a legjobbnak, az általa megformált Eleanor roppant idegesítő és ellenszenves – reméljük, tudatosan. A brit színészek, a királyi házaspárt alakító Samuel West és Olivia Colman játéka sokkal élvezhetőbb, már-már várjuk azokat a jeleneteket, amelyekben a jól ismert brit humorból kaphatunk egy falatkát. Mindemellett talán a Murray-West páros etűdjei azok, melyek dobnak a film slamposságán, bár a Firth által annyira igényesen, feledhetetlenül játszott királynak mintha csak egy reprodukciója lenne West György királya. Murray-t pedig, úgy tűnik, nem érdekelte annyira az elnök personája, mint például Kenneth Branagh-t, aki egy 2005-ös tévéfilmben (Warm Springs) kifogástalanul játssza FDR-t.
Nem egyértelmű, hogy a politikai és a magánéleti szál közül melyikre fektetődik a hangsúly, mit akar a film, mintha csak épp megannyi jelenet egymásutánja lenne a másfél óra. Végül – minden problémát és nézeteltérést félretéve – arra megy ki a dolog, hogy az angol király hajlandó lesz-e beleharapni a hagyományos amerikai hot dogba. Ez lesz a dramaturgiai csúcspont, mindennek a tétje. Hát beleharap. És három hónapra rá kitör a második világháború, Anglia és Amerika pedig egy oldalon áll. De nem a hot dog miatt.
