Egyszerű, mint a címe, az Adam és Paul megkérdőjelezhetetlen eredetisége ebben az egyszerűségben rejlik, a látszat ellenére nagyon is kitalált koncepcióban. Két ír férfi bóklászik másfél órán át Dublin utcáin, ennyi a sztori. Mindkettő lepukkant alak, az egyik magas, girhes, kapucnis, a másik kicsi, beteges arcú, a haja a zsírtól a fejére lapul.
Csakhogy a fim első jelenetében épp egyikük ágyhoz tapadt ruháját cibálják, hogy fel bírjon kelni és járni, az ágy meg valami mező közepén virít. Samuel Beckett és a Godot, ha eddig nem derült ki, mindvégig kísért a filmben, a lehető legjobb értelemben, velük együtt a filmtörténet klasszikus komikus-tragikus-tragikomikus párosai.
Az ír társadalom lecsúszottjaiban találja meg Lenny Abrahamson rendező egzisztenciális alapkérdéseire a választ. Ritkaság, hogy ilyen kérdések ekkora hitelességgel tevődnek fel, hogy bármiféle didaxis nélkül, és hogy egy szimpla történetbe ágyazva. Meg ritkaság, hogy az abszurd ennyire pontosan belepasszoljon egy közegbe meg egy korba. Tényleg mindent csak dicsérni lehet az Adam és Paulon: az eszköztelenség stilizált "használatát", a fuck-ot, mint hangulatszót alkalmazó, dekonstruált nyelvvel való játékot, a kiüresedett világot néha prózaian, máskor megható líraisággal megmutató képeket, a lepusztultságot ellenpontozó gyönyörű zenét, a történetvezetés következetességét, a sokkoló zárást. És leginkább Adamet és Pault, azaz az őket játszó Tom Murphyt és Mark O'Hallorant (ő a forgatókönyvíró is), akik annyira jók, hogy szinte nem is játszanak: a forgatáson az ír rendőrség is el akarta őket távolítani, mert azt hitték, valódi junkie-k környékezték meg a helyszínt.
