Befejezetlen múlt

  • BoVi / PORT.hu

Juliette a Nancy repülőtéren ül, dohányzik. Nyilvánvaló, hogy vár valakire, arca mégsem fejez ki várakozást. Léa futva érkezik. Hazafelé, az autóban Léa elmeséli, hogy férjhez ment, dolgozik - Juliette nem mesél semmit.

Akkor és most
Philippe Claudel kortárs francia író első filmjét forgatókönyvíróként és rendezőként is jegyzi. Az "Oly sokáig szerettelek" egyértelműen irodalmi, elméleti film, képi világa visszafogott, mintha Claudel szinte kizárólag a magába zárkózott főhősnőt kívánná körbejárni, minden oldalról megörökíteni. A fő kérdés: kicsoda Juliette? A válasz két irányból épül.
Hamar megtudjuk, hogy Juliette (Kristin Scott Thomas) tizenöt éven át börtönben volt, hogy mit tett, az is aránylag korán kiderül. Bűnét kétszer vallja meg, mindkétszer kényszerűségből. Az első alkalommal, egy állásinterjún agresszív, elutasító reakciót vált ki, másodszor nem veszik őt komolyan, nevetnek a viccként értelmezett kijelentésén. A "miért?" és a "hogyan?" azonban majdnem végig rejtve marad, ha úgy tetszik ez az a bizonyos titok, amely a nézői figyelmet fenntartani hivatott.
Kevésbé titokzatos, de az író szempontjából mégis sokkal izgalmasabb téma a visszailleszkedés lehetősége, a rehabilitációé, pedig talán éppen ez a legnehezebben megmutatható rész, hiányzik belőle mind a tragédia katartizáló ereje, mind a börtön fojtogató, durva világa. Marad Juliette általában többé-kevésbé kifejezéstelen arca és a körülötte lévő tükör-emberek, akik különböző módon reagálnak rá, viszonyulnak hozzá.
A bűnhődés maga - a múltban elkövetett bűn és a jelenbéli visszatérés közötti időszak - kevéssé érdekelte az alkotót, ez a tizenöt év csak néhány megjegyzésben bukkan fel. Mintha az idő nem is telt, hanem csak elemésztődött volna, mintha nem is a rács mögött átélt szenvedés, hanem a nővérek közös életének hiánya lenne a lényeg.

Erőltetett emlékezet
Miután Juliette-t elítélték, a szülők megtagadták idősebbik lányukat és a kisebbet is megpróbálták rávenni, hogy felejtse el nővérét, tegyen úgy, mintha soha nem is élt volna. Léa (Elsa Zylberstein) küzdött nővére emlékéért, minden nap leírta Juliette nevét, beszélgetéseik során mégis kiderül, hogy sok közös élmény Léa a felejtéssel folytatott tudatos harca ellenére is szertefoszlott.
Az anya soha többé nem beszélt Juliette-ről, az új ismerősöknek azt mondta: csak egyetlen lánya van. Azóta elveszítette az emlékezetét, egy idősek otthonában él, nem ismeri meg Leát sem. A nővérek elmennek meglátogatni őt. Az anya ekkor váratlanul a nevén szólítja Juliette-t, magához öleli, iskoláskorú kislányát látja meg benne. Amikor vége a látomásnak, ismét idegenként löki el magától.

Körülölel
Juliette egyetlen kapcsolata a régi életével a húga, rajta keresztül szivárognak be az emberek a jelenlegi, jövőbeli életébe, az ő segítségével sikerül megtapasztalnia a család nyújtotta biztonságérzetet. Léa férje kezdetben bizalmatlan, félti gyerekeit a sógornőjétől. A beszédképessége elveszítése után állandóan csak olvasó após könyveivel csöndes társaságot nyújt neki, a kolléga, Michel (Laurent Grévill) nőként bánik vele, a gyerekek megszeretik a furcsa, hallgatag nagynénit. Juliette oldódni kezd, uszodába és képtárba jár, munkát talál, apró lépéseket tesz, próbál visszatérni.

Orinoco
Az egyetlen fontos, a családi körön kívül eső szereplő Juliette tartótisztje. A súlyosan depressziós Fauré kapitány (Frédéric Pierrot) - a film elején úgy látszik - akár Juliette lelki társává vagy szeretőjévé is válhatna, olyannyira meghatározza őket a mindkettőjükben megbújó oldhatatlan fájdalom. A férfi Dél-Amerika leghosszabb folyójáról, a titokzatos forrású Orinoco-ról mesél a nőnek, arról, hogy mindig is oda vágyott, majd egyszer csak bejelenti: rászánta magát az útra. A film legerősebb része, amikor Juliette rádöbben, hogy örökre elvesztette Faurét.

Adaptáció
A gondolati anyagot Claudel irodalmi szemlélettel próbálta meg filmmé formálni, de a történetet nem sikerült fénybe oltania. Csak illusztrációként használja a képsorokat, játszik a mozgóképes eszközökkel. Ha pedig feltesszük, hogy az alapötletből színvonalas regény született volna, akkor azt kell mondanunk: a játékfilmes ábrázolásmód kényszerpályára állította az e terepen gyakorlatlan alkotót. Claudel engedett a játékidő és a cselekményvezérelt közönségfilm kívánalmainak, sokszor a mondandójához egyáltalán nem illő formát választott, csak hogy ki ne csússzon a megszabott keretből. A téma nem kiáltott filmes feldolgozásért. Az egyértelmű középszerűségtől Kristin Scott Thomas játékán kívül csak az menti meg a filmet, hogy végig érezhető, van mögötte valami. Ha benne nem is, legalább mögötte.

Kinek ajánljuk?
- Elmélkedőknek.
- Lefekvés előtt mozizóknak.
- "Majszolgatóknak".

Kinek nem?
- Vitaindítóknak.
- Bűn és bűnhődést olvasóknak.


6/10