Benne van a türkör

Magam speciel miatta maradtam fönn hétfő hajnalig, de különösebb csalódás nem ért, hogy mégsem futott be - előtte este kétszer is leadta a tévé, hosszú ideje szóltak róla a hírek: csak az nem nézte meg, aki nem akarta (speciel ehhez kellett nagyon az Oscar-jelölés), tehát minden rendben. Ehhez a két főműsoridős lejátszáshoz (Duna Tv: vas. 20.00;m2: 21.55) kellett nagyon, hisz mondjuk a 7. Kecskeméti Animációs Film Fesztiválon (2005 nyarán!!!) elért sikere óta a mű bejárta az egész világot - a listáján ránézésre úgy 50 (!!!) fesztivál szerepel, azt hiszik, viccelek: még Arany Macskát is nyert, ám mindez ismertség tekintetében semminek sem bizonyult a jelöléshez képest.

Persze mindez inkább csak afféle hungarikum, ám mielőtt az alig ötperces röpdolgozat tárgyalására térnénk, nem hagyhatjuk említés nélkül az egyik előzményt, a több mint negyed százada (1981-ben) ugyane versenyben végül is befutó munkát, Rófusz Ferenc A légy című dolgozatát - az még ilyen hosszú sem volt. Rófusz filmje - formai bravúrja mellett - nagy dolgot célzott meg: magáról a szabadságról kívánt szólni. M. Tóthé azonban épp egy kicsit: poénra ment. Egy poénra. Ám ha csak ennyit mondhatnánk el róla, az öt perc is elég lett volna, hogy megtaláljuk a kijáratot - talán, vagy inkább mégsem, hisz az elejétől annyira a várakozásra játszik a film, hogy az már pimaszság. És van poén, persze anélkül az élet ma már elképzelhetetlen. Jó poén - de hát jó poénokkal is tele a padlás. M. Tóth filmvégi csattanója azonban olyan természetű - és ebben áll a nagy tudomány -, hogy maradásra bír. Fogva tart, mint a legjobb krimik végén a csavar: lázasan kezdi kutatni az ember a megoldásra utaló korábbi jeleket - ilyenformán a filmidő szinte végtelen (pontosabban tetszés szerinti), nincs is más kigázolás, meg kell nézni még egyszer... (e szempontból simán tökéletesnek mondható a vasárnapi tévés megoldás). Arról már nem is beszélve, mennyire beleillik bizonyos, éppenséggel hollywoodi praxisba, sőt praxisokba - nem szakad le az ég, ha azt mondjuk: Hitchcocktól Tarantinóig. Magam például amiatt a rugós kar miatt vertem a fejem a falba... Ám az efféle megoldások akkor működőképesek zökkenőmentesen, ha legalább azonos számú elidegenítő gesztussal párosulnak - azok ugyanis a ráismerés pillanatában (amikor a poén ül) már hullanak is ki a műegészből (utólag már a manó sem akad fenn azon, hogy akkor most így néz-e ki egy virtigli órakakukk vagy nem így-e). Száz szónak is egy a vége, a Maestro e tekintetben az arányérzék diadala - ám ez még mindig csak a "jól megcsináltság" kérdésköre, s az ugye a beugró lenne (hogy nem vagyunk kimondottan ehhez szoktatva, az alkalmasint különbejáratú pech - aminek dacára a jól megcsináltság azért még mindig karcsú az üdvösséghez).

Mert ahhoz kell egy másik, egy további tudomány is: a lélektől lélekig való utak ismerete, dehogy ismerete, egyáltalán, ezen utak felfedezésének képessége, lehetősége (úgy is, mint marsallbot konkrétan). Hogy M. Tóth most nem tévesztette el e láthatatlan ösvényt, arra - tán érthető okokból - csak személyes példával szolgálhatok: ha eztán akárhány kakukkos órát látok és akármilyet, mindig tudni fogom, van abban egy öltözőasztal (tükörrel, még szép).