Buenos Aires-i történet

  • (efes) / PORT.hu

Miért van az, hogy ezekben a hűvös, depressziós, északi dánokban több temperamentum van, mint bennünk, búval cseszett, állítólag büszke és tüzes magyarokban? Tán mert tudnak és szeretnek is önmagukon nevetni? Mert nem veszik saját nemzeti nagyságaikat és hagyományaikat túl komolyan? E film dán hősei is olyan simán olvadnak be a „tudjuk jól” mennyire hűvös és mértékletes argentinok közé, hogy csak bírjuk ki sírva-röhögés nélkül!

Anti-Dogma

Badarság tehát, de legalábbis vétkes általánosítás, leegyszerűsítés lenne azt gondolni, hogy minden dán depressziós. Lars von Trier, mint a legismertebb dán filmes például depressziós, de nála is egyre jobban látszik, hogyan fordítja ezt a veszélyes/lehangoló kedélybetegséget a saját javára tudja, hiszen mániás depressziója kimeríthetetlenül látja el témával saját Dogma-mozgalmának kifulladása után a dán filmes gurut. A Dogma-mozgalom hajdani sikerén felbuzdulva, a minőségi filmet szívügyének tartó dán kultúrpolitikának köszönhetően aztán a dán filmgyártás olyan jól erőre kapott, hogy ma már a dán filmekre minden jellemző, csak az nem, hogy bármilyen dogmának megfeleljenek. Szabad, innovatív és élő, eleven filmgyártás az övék. Ole Christian Madsen például egyik igen tehetséges reprezentánsa az immár anti-dogmatikus dán filmnek. Rendszerint maga írja is filmjeit, melyek a lehető legszélesebb műfaji spektrumot képviselik. Első játékfilmje, a Pizzakirály rögvest díjesőt hozott megejtően emberi kisrealizmusával. Következő filmjében, a Szerelem magyarázat nélkülben a párkapcsolatok mélypszichológiájába ásta be magát. Az Angyalok pörgésben kemény és hiteles drog-film. A Prágai történet kissé melankolikus, kicsit bergmanian pszichologizáló művészfilm. A Láng és Citrom igencsak egzakt történelmi, illetve életrajzi dráma két híres norvég ellenállóról. A Bor, tangó, kapufa pedig ízig-vérig klasszikus vígjáték, a térdet csapkodós-könnycseppet szemünk sarkából dörzsölgetős legjobb fajtájából, amiben aztán egy másodpercnyi depi sincs…

El Superclásico

[img id=357691 instance=1 align=left img]Pedig ok lenne rá, hiszen Christian (Anders W. Berthelsen) koppenhágai borpatikáját a csőd fenyegeti, a fia (Oscar – Jamie Morton) a késő pubertáskori én-keresésben egyre sötétebb utakra téved, felesége (Anna – Paprika Steen) pedig a messzi Buenos Airesben válni akar, hogy hozzámehessen a Boca Juniors ünnepelt sztárjához, Juan Diazhoz (Sebastián Estevanez), akit menedzsel. Christian azonban ahelyett, hogy önnön kardjába dőlne, fogja fiát és elrepül az argentin fővárosba, hogy aláírja a válási papírokat, vagyis inkább visszahódítsa feleségét. Amikor megérkeznek, a város éppen a Superclásicóra, tehát a Boca és a River Plate közötti örökrangadóra készül, amihez fogható hacacáré nincs még egy a Földön. Egy hajdani Fradi-Dózsa csupán nevetséges sörmeccs, de egy mai Barca-Reál is csak egy kisebb vihar a biliben. Juan a Superclásicón két gólt szerez, önbizalma és népszerűsége az egeket veri, Christian esélyei pedig a nullán állnak. A kalandok azonban csak itt kezdődnek, lesz kitűnő argentin bor és hirtelen jött barátságok, tangó és szerelem, kapufa és sok gól, valamint könny és kacagás, ahogy nem győzöm hangsúlyozni…

Könnyed, de mégsem buta

Ole Christian Madsen, a Prágai történethez hasonlóan, ezúttal is kiszakítja szereplőit a dán környezetből és egy kulturálisan, etnikailag, sőt, éghajlatilag is teljesen más közegbe, a világ hozzájuk képest átellenes végében fekvő Argentínába viszi őket. Az ok ezúttal sem túl vidám, ott egy temetés, itt egy válás elintézése miatt keverednek dánjaink a számukra minden szempontból furcsa helyre. A hangvétel, sőt a műfaj viszont teljesen más: vígjáték, méghozzá telibe. A történet dramaturgiája a "partra vetett hal" sémáját követi, melyben a főhős mindig valamilyen számára idegen környezetbe kerül, és a két "világ" közti dinamika okozza a humor forrását. Minél nagyobb a különbözőség, annál nagyobb a nevetés. Madsen alaposan ki is használja ezt a dinamikát, azonban van annyira intelligens, hogy tud mértéket is tartani. A Prágai történetben még kissé "ufóknak" ábrázolta a derék cseh polgárokat, itt azonban az életet mindent elsöprő energiával megélő, csupa tűz, csupa energia argentinok szimplán csak másmilyenek, mint az ő dánjai. Arra is ügyel, hogy ne váljon a film valamiféle egzotikus road-movievá. Nem feledkezik bele az argentin temperamentumba, hanem a "nagyon déli" környezetet mindvégig megtartja a történet háttereként, környezeteként. A három szálra szakadó cselekmény kohéziója is fennmarad, s bár a finálé tűzijáték-kliséje ezúttal nem kápráztatja el, a nézőben mégsem marad hiányérzet. Paprika Steen ismét elementáris, de a prímet ezúttal Christian, tehát Anders W. Berthelsen viszi. Külön kiemelendő a focisztár hajdani tangóbajnokából degradált, ám még mindig büszke, meghökkentő külsejű szobalányát alakító Adriana Mascialino finom rezdülésektől a szinte ordenáré közönségességig terjedő, érzékeny és intenzív játéka. A film tökéletes mixe a legjobb élvezeteknek, hiszen megvan benne minden, amiért élni érdemes.

Kinek ajánljuk?
- Aki talál valami értékeset a bor, szerelem, zene, tánc és foci "ötszögében".
- A dán, illetve skandináv filmek rajongóinak.
- Focigyűlölőknek.

Kinek nem?
- Finnyás bölcsészeknek, akiknek semmi nem elég "mély".
- Akinek a dán film von Triert jelenti, de amúgy csakis Bergman az igazi.
- Akik szerint "valami bűzlik Dániában”.

10/10