Bűnmedence

A Swimming Pool annak a Francois Ozonnak legújabb filmje, akivel újabban a magyar közönség is kezd megbarátkozni. Vagy épp megharagudni rá. Ugyanis néhány éve még a francia film nagy reményű provokátora volt, ilyennek ismertük meg a régi Titanic Fesztiválokon - mára viszont a sima felületek, ízléses előadásmódok, kesztyűs kézzel megmunkált történetek mesterembere.

Legutóbbi dolgozata, a 8 nő azzal vált némileg érdekessé, hogy egymással nem túl rokon filmfajtákat ötvözött: a bűnfilmet zenés filmmel. Simulékonyan ötvözte őket, szellemesen és sok ötlettel. A Swimming Pool egymáshoz jóval közelebbi két filmfajtát párosít: a lélektanit és a bűnügyit. A nehezebb vállalkozás, a 8 nő izgalmasabb volt - a Swimming Pool érdektelenebb.

Komolyan venni csak a film első kétharmadát kitevő lélektani vonulatot lehet, ebben rejlik Ozon alig tagadható tehetsége. Középkorú angol írónő utazik kiadójának dél-franciaországi villájába új regényén dolgozni. A villába váratlanul beállít a kiadó lánya: alkalmi szeretőkkel és gondolkodni képtelen életörömmel tölteni vad napjait. Az életöröm gátlásos agresszivitást leplez. A kétszereplős kamaradarab két teljesen különböző, egymással összeférhetetlen embert zár össze a pompás, úszómedencés villába. Hogyan születik valamiféle rokonszenv, sőt annál is több, "vérre menő" cinkosság közöttük?

Eredetileg fiatal fiú jelent volna meg a villalakásban, az írónő munkáját és életét megzavaró sok alkalmi szeretővel. Lány lett belőle (a 8 nőben túl fiúsnak látszó Ludivine Sagnier játssza törékeny, sovány termettel és méretesen szép, telt keblekkel). Meztelen kebleinek látványa, orgazmusainak sikolya a középkorú írónőre sem hatástalan: a gátlástalannak látszó lányt és a Charlotte Rampling játszotta Sarah-t lappangó és finoman jelzett (homo)erotikus taszítás-vonzás kapcsolja össze. Ha csak erről szólna a film, kiváló munka is születhetett volna a történetből. Sajnos laposan érdektelen és erőltetetten kimódolt, ügyetlenül tálalt gyilkossági ügy tolakodik a lélektani indíttatású finom szövevénybe, és azonnal tönkreteszi. (A két műfajt egyébként épp a francia filmben tudták legötletesebben, még közepes rendezők is stílusosan összeházasítani.)

A kárpit fölfeslik, a történet kisiklik, az addig finom jellemrajz hirtelen érdektelenné válik, a finom tehetséggel bonyolított film értelmét veszti. Van egy gyanakvó vén kertész benne, ő sem hiányzik: rossz paródia. Szerencsére az utolsó néhány perc kárpótol valamiért. Szép és váratlan a befejezés, amikor végre a szereplőkkel együtt a néző is megfeledkezhet a bosszantó hulláról. Az írónő a film szerint jó bűnregényeket ír - Ozon teljesen érdektelen és kezdetleges bűnfilmet. A francia irodalmi és filmhagyomány leggazdagabb rétegéhez, a lélektani-elemző ábrázolásmódhoz s hangvételhez viszont igazi tehetsége van - ezt példázta eddigi legjobb filmje, a Homok alatt is, melyben Charlotte Rampling is sokkal jobb, mint itt.

A nyolcvanas évek elején készült egy még ma is sokszor felújított lélektani bűnfilm, Jacques Deray mestermunkája, a Medence, ez a négyszereplős feszült kamarajáték, Alain Delon és Romy Schneider nagy párosával, lappangó és álságos indulatokkal, bűnösen titkos gondolatokkal és szenvtelen vízbe fojtással. Ozon mostani "bűnmedencéje" - annak ellenére, hogy egy pillanatig nem ízléstelen benne semmi - unalmas és kissé (?) érdektelen. Alig hiszem, hogy húsz-harminc év múlva lesz, aki emlékezzen rá: csak a két tehetséges színésznőre.