A Coen fivérek felvállalják, hogy a filmben elhangzó dalok ezúttal fontosabbak, mint a cselekmény, ez viszont egy nagyszerű, melankolikus filmet eredményez.
A szánalom az egyik legegyszerűbb, legtöbbet használt formája a nézői empátia megragadásának, éppen ezért ezzel a legkönnyebb bakot lőni. Coenék viszont ezt is mesterfokon csinálják: előbb csak sajnáljuk, aztán egyre inkább tiszteljük az Inside Llewyn Davis címszereplőjét, a tengődő New York-i folkzenészt, s mikor a két érzés megsemmisíti egymást, marad a színtiszta, azonosulást kínáló empátia. Oscar Isaac visszafogottan zseniális játéka azonnal eladja nekünk a karaktert: száznegyven kellemesen kiábrándító percig együtt lélegzünk Llewynnel, átérezzük fájdalmát, bólogatunk makacssága láttán, megértjük erőtlen lázadásait, szomorú lemondásait, vele együtt adjuk fel. A legszebb, hogy ehhez alig van szükségünk klasszikus értelemben vett cselekményre: a nagyjából egyhetes intervallumot átölelő szüzsé jelenetei úgy hányódnak összevissza egymásután, mint ahogyan főhősünk hányódik a ködös, egyre inkább csontig hatoló városi télben.
1961-ben járunk, a legendás Greenwich Village-ben, a lepattant művészek fellegvárában, a bohémság Mekkájában. A Gaslight klubban minden este folkzenészek lépnek fel, mindegyik a nagy áttörésre várva. Ahányan vannak, annyifélék: a tesók mindössze egy-két ecsetvonással olyan pontosan ábrázolnak főhőst, mellékszereplőt egyaránt, hogy pár képkocka után már mindenkit ismerünk. Llewyn mellett itt van Jean (Carey Mulligan), a kedves, de hisztis és kissé promiszkuózus énekesnő; annak férje, a mit sem sejtő Jim (Justin Timberlake ezúttal egyáltalán nem tenyérbemászó alakításában); valamint a folk-szcéna más, egyformaságukban is tarka lakói. A főhős, Llewyn igazi kallódó figura: napról napra él, minden este máshol alszik, s ha néha úgy is tűnik, hogy visszaél mások szánalmával, nem tudatosan vagy szemtelenül teszi. Csak egy valamiben tudatos: hogy neki zenélnie kell, abból kell megélnie. Nincs is más tulajdona gitárján kívül, még télikabátja sincs, csak egy csomó súlyos terhe, amikre apránként derül fény. Sajnos, a legtöbb vele egyívású művészhez hasonlóan ő sem eléggé „nyomulós” ahhoz, hogy befusson. Nem tudja menedzselni magát – viszont amint elkezd egy dalt, lélegzet fennakad, cselekmény felfüggesztődik arra a pár percre.
A kompromisszumképtelenségébe belebukó művész tökéletes portréját rajzolták meg Coenék, ami azért szép dolog, mert ők azon kevesek közé tartoznak a mainstream Amerikában, akik nem buktak bele (igaz, volt egy-két erősen, hogy úgy mondjam, kompromisszumközeli alkotásuk, de maga a tény, hogy karrierjük harmincadik évében egy ilyen filmmel nyertek Arany Pálmát, önmagáért beszél), s ez a filmük is pont annyira coenes, mint az előző, vagy a legelső: ott vannak benne a szürrealizmust súroló figurák és jelenetek (John Goodman zseniális jutalomjátéka), a szinte bántóan fanyar humor, az elegáns írói megoldások (tanítani kéne forgatókönyvírói kurzusokban azt, amikor Llewyn megtudja, hogy már szinte két éve apa) – viszont talán ez a legmelankolikusabb filmjük. A szürke kilátástalanságra rímelő, vagy éppen azt kontrasztozó folkdalok olyan hangulattal itatják át a filmet, ami szomorúsága ellenére is vonzó, lehangolósága mellett is visszavágyunk bele. Nem annyira talányos, s éppen azért sokkal precízebb, élvezhetőbb, mint a pár évvel ezelőtti, hasonló jellegű Egy komoly ember (A Serious Man), de szintén a legkevésbé műfaji filmjeik közé tartozik.
Bónusz, hogy a filmben (élőben!) elhangzó dalok a műfajt nem ismerők számára sem idegesítőek, nagyon is találnak a hangulathoz. Főhőséhez hasonlóan kompromisszummentes alkotás az Inside Llewyn Davis, minden kockájában ízletes, Coenék tökéletes ritmusérzékével elmesélt portré és korkép. Ahogy a stáblista megjelenéséval Llewyn sorsa, úgy a film utóélete is nyitott: nagyot valószínűleg nem kaszálnak vele, de a (megérdemelt) cannes-i nagydíj jó prognózis lehet akár egy-két Oscarra is. Bárcsak soha rosszabb film ne kapná...
