Susogva, halkan, hangosabban mindenki a csalódásról beszél.
Atom Egoyan új filmje, Az igazság fogságában valahogy senkinek sem elég jó. Aki nagy filmet vár, az bánatosan nézi az egész sivárságát, a nagyítóval sem található mondanivalót, a kézzel tekergetett fordulatokat, aki meg valami izgis, erotikus krimiben reménykedett, annak ez mégiscsak egy kétcicis filmecske, hosszú és fojtott, de sehol a vér belőle, sehol a homárok által fölszabdalt holttest. Középre csak ott érdemes fogalmazni, ahol van közép, széles az a réteg, amelyik túllépne a fejlerobbantáson, de Greenaway mégis egy kicsit magas számára.
Ezek után talán fontos lehet leszögezni, hogy Atom Egoyan nem felejtett el filmet készíteni, máshogy meg lehet rendezni ezt a mozit, de jobban nem, szépek a beállítások, a jelenetek ravaszul követik egymást, a félmúlt és múlt képei tökéletesen illúziókeltők, a színészek pompásak. Kevin Bacon körül sistereg a levegő, és mégis sokarcú, keserű és kiélt, fiatal, briliáns és sérülékeny, elbűvölő és visszataszító. Nehezen áll meg mellette a filmbéli tévésztár kollégát játszó Colin Firth, mert az ő szerepe nem ennyire látványos, elegánsnak kell lennie és rezerváltan fortyogónak, szmokingba öltözött elfojtásnak, jól fésült perverziónak. Öröm látni, hogy vannak a világban filmsztárok, akik attól sztárok, hogy szenzációs színészek. A nő mellettük, Alison Lohman, pompás kis naiva, a két nagy alakítás ellenére is az ő arca, pirosra festett szája jut először eszembe, ha a filmre gondolok.
A probléma csupán annyi, hogy ezek az emberek a filmben is színészek maradnak. Az egész történet olyan távoli, olyan érdektelen, időnként annyira sablonos, hogy nincs tétje. Holttest a fürdőkádban. Nem tudjuk, kié, illetve mire megtudjuk, kiderül, hogy mégsem tudjuk, mert a forgatókönyvíró akkorát csavarint az áldozat jellemén, amekkora már végképp túlzás. A két férfi főhősről sem derül ki a lényeg: kik ők és mit akarnak. Talán a történetet kellett volna előbb elkezdeni, vagy valahogy jobban belemenni a részletekbe, mert így az egész olyan, mint az árvíz Indiában. Sajnáljuk az élőket és a halottakat, de nem tudunk velük mit kezdeni: túlságosan távol vannak. A film hosszan, alaposan, színesen és széles vásznon mondja el ugyanazt, amit egy bulvárlap cikke közölne a történtekről.
Az egészhez járul még egy tragikus hős, az áldozat anyja, kemény vonású figura, Hitchcock rejtélyes szörnyetegeit idézi, ahogyan a zene is. Folyton szól, mindig kicsit hangosabb a megszokottnál, ami egyben tartja a filmet, visz előre, és közben az ember a nézőtéren egyre csak a lábát rázogatja a ritmusra. Furcsa kettősség, a néző egyszerre unja a filmet, miközben dolgozik benne valami kis kellemetlen feszültség, hogy valaminek mégis történnie kell. De hát ettől jó rendező Egoyan: ha nem is mond semmit, azért azt a semmit ügyesen mondja.
