A musicalben énekelnek. Ijesztő lehetőség, mellyel mindazonáltal mindenkinek számolnia kell, ha zenés-táncos Broadway-sikerek filmváltozatát ígéri a beharangozó. Naná, hogy énekelnek, jól is néznénk ki, ha Diana Ross és az egész Motown-iskola felfutásának krónikáját könyvből olvasná fel egy táskás szemű zenetörténész, bár ezt a műfajt is lehet nézhető eredménnyel művelni, jó példának itt van az egy szem mesélőre és a Benkóékra építő dzsessztörténeti sorozat az m1-en. Az ilyenért persze nem osztanak Oscart, egészen más azonban a helyzet, ha filmszínészek váltanak prózáról dalra - jelen esetben Eddie Murphy vetemedett erre, de itt van Jamie Foxx is, e színésznek énekes, énekesnek viszont színész világsztár. A férfiak, enyhe képzavarral élve, csak másodhegedűsök ebben a rock'n'roll-sztoriban, mely elsősorban a The Supremes-hasonmás Dreamettes-lányokra, az ő szív- és torokbántalmaikra van kihegyezve. Hang, frizura és csípőmozgás tekintetében a görlök példás szorgalommal, s teljesen érdektelenül hozzák a rájuk osztott figurákat: a formás és jól formálható sztárt, a kevésbé áramvonalas, ezért mellőzött őstehetséget, valamint az örök harmadik lányt, akiből jóformán csak a fellépőruha látszik. A lányok úgy riszálnak, úgy szeretnek, hogy mind az első sorból, mind a terem hátuljából értékelhető előadást láthasson a közönség: a show tökéletes és tökéletesen személytelen, tisztára, mint egy Broadway-musical. B. musicalből B-musical - kicsit olyan az egész, mintha Joliot Curie téri kétszobásunkat egy Joliot Curie téri kétszobásra cserélnénk.
