A Bikanyak Belgiumban játszódó, de hagyományos gengszterfilmként kezdődik, viszont valami egészen más lesz belőle, ennek köszönhetően kaphatott Oscar-jelölést a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában.
A Bikanyak sztoriját nehéz spoiler nélkül felvázolni, mivel már a cselekményt beindító fordulat is különösen sokkoló, de azért teszünk egy próbát. A cím szorul magyarázatra elsőként: a film főhőse, Jacky Vanmarsenille egy Minotaurusz-termetű férfi, aki marhatenyésztéssel foglalkozik, emellett belekeveredett az illegális hormonkereskedelembe is, miközben önmagát is szteroidokkal tömi. Jacky a belga nyelvi határ flamand oldalán él, maffiózóként kispályás verőember, de feje fölött összecsapnak a hullámok, amikor a hús- és hormonmaffia után kutakodó nagymenő nyomozót holtan találják. Az érintett gengszterek sejtik, hogy fejek fognak hullani, de Jackynek nem ez az egyetlen problémája: nehezen tudja féken tartani erőszakos természetét, miközben reménytelenül vonzódik egy, a vallon oldalon élő nagyvárosi lányhoz, üzelmei pedig összehozzák egy rég látott gyermekkori barátjával, aki tudja, miben gyökereznek Jacky problémái.
Michael R. Roskam író-rendező debütfilmjét megtörtént bűnügy inspirálta, felütése viszont realizmus helyett amerikaias, kommersz: Scorsese vagy Guy Ritchie juthat eszünkbe róla. Gengszterfilm, maffiafilm, krimi, noir és thriller keverednek, véres akciót ígérve, de nem sokáig. Derült égből villámcsapásként kapunk egy flashbacket, ami felfedi a visszafordíthatatlan tragédiát, ami miatt Jacky élete félresiklott. Megtudjuk a titkát, innentől kezdve azonosulunk vele, aggódunk érte, és azon is izgulunk, hogy mikor szakad el nála a cérna, és változtatja mészárszékké a környéket. Nem csak ez szolgáltat suspense-t, hanem az is, hogy tudunk olyat is, amit a főhős nem: gyermekkori barátja is ismeri a titkot, emellett két urat szolgál, a maffiózóval tehát tovább bonyolódik a helyzet. A két ex-haver kapcsolatában mintha az Aljas utcák köszönne vissza: Jacky Robert De Niro javíthatatlan bajkeverő karakterére hajaz, aki bármikor képes romlásba dönteni megalkuvó, de jó szándékú barátját (Scorsesénél ez Harvey Keitel karaktere).
Mihelyt megismerjük Jacky múltját, a Bikanyak történet- helyett karakterközpontú mozivá lesz. Ezzel együtt a film potenciális műfajai is elsikkadnak, de a főhős karaktere olyannyira izgalmas, hogy drámáját nem cserélnénk le holmi autós üldözésre vagy véres leszámolásra, a film ráadásul végül rendhagyó bosszúfilmmé, melodrámává válik, így tömegfilmként is működőképes marad, Scorsese helyett immár Almodóvar – mondjuk az Eleven hús vagy A bőr, amelyben élek – juthat eszünkbe, na meg Nicholas Winding Refn Pusher-trilógiája, esetleg Aronofsky hasonlóan húsos A pankrátor c. remeke. A Bikanyak legközelebbi rokona talán a Visszafordíthatatlan, mindkét film erőszakellenes erőszakfilmként működik, melyekben az idő mindent elpusztít. Azzal, hogy régió-határra helyezi történetét, az író-rendező Belgium (és a kortárs Európa) partikuláris problémáira is reflektál, ezáltal az univerzális mondanivaló mellett a helyi közönséghez is szól, ez egzotikussá és autentikussá teszi filmjét.
A remek forgatókönyv mellett a Bikanyak erőssége a címszerepet játszó Matthias Schoenaerts, aki hústoronnyá gyúrta magát a szerepért. A filmnek nagyon kijárt az Oscar-jelölés, mert rászorul a publicitásra, enélkül nem tűnne különösebben vonzónak a nemzetközi közönség számára, egy amerikai néző például szemgörcsöt kaphat tőle, mivel a film több mint két óra nonstop párbeszéd, ha pislogsz, rögtön le is maradtál valami fontosról (de szerencsére regényessé sem válik, köszönhetően A keresztapát idéző hangulatos képi világnak). Ugyanakkor az sem véletlen, hogy a Bikanyak nem nyerte meg az Oscart: hatásvadászabb jeleneteit leszámítva felejthető munka, befejezése pedig csalódást okozhat. Pályakezdő dolgozatnak viszont tökéletes, Roskamról fogunk még hallani, az például biztosan nem árt a renoméjának, hogy már első filmje láttán tagjai közé invitálta a Filmakadémia.
