Ha régimódi poénnak tűnik, hogy egy fehér ember színes bőrűnek adja ki magát, az nem véletlen: Sam Garbarski Billy Wilder hajdani vígjátékait próbálta megidézni.
Vicces akcentussal
A Simpson családnak van egy állandó karaktere, Apu Nahasapeemapetilon, röviden Apu, az indiai kisboltos, aki attól érdekes figura – azon túl, hogy nyolcasikrei vannak és Paul McCartney régi barátja -, mert olyan vicces akcentussal beszél. Nagyjából ugyanerre a poénra épül a Vijay és én is, azzal a majdnem lényegtelen különbséggel, hogy a címbéli Vijay szíkh, akikről röviden annyit érdemes tudni, hogy Pandzsábban élnek és külön egyistenhívő vallás hívei, és arról lehet őket felismerni, hogy hajukat, amely vallási előírásaik szerint sosem vághatnak le, turbán alá rejtik, és minden férfi utóneve Singh, ami oroszlánt jelent. Ezzel csak olvasóink általános műveltségi paramétereit szerettük volna tágítani, mert hősünk egyrészt nem igazi szíkh, hanem New Yorkban élő német színész (Moritz Bleibtreu), másrészt ezzel az erővel akár rasztafari is lehetne, ennek a történethez semmi köze, azon túl, hogy vicces az akcentusa és olyan egzotikus.
A Wilderek
Will Wilder – és kapásból itt az utalás az osztrák születésű amerikai (vígjáték)rendezőre, Billy Wilderre (Ninocska, Van, aki forrón szereti, Irma, te édes) – középszerű színész, aki merész álmok és nagy ígéretek után egy gyerekműsor plüssnyuszijaként keresi a kenyerét, amiközben családja még a 40. születésnapjáról is elfeledkezik. Legalabbis ezt hiszi ő, így kiviharzik készülő meglepetéspartyjáról, majd ellopják az autóját, ami később felrobban, és hamarosan mindenki azt hiszi róla, hogy halott. Will indiai barátjánál húzza meg magát, és itt veszi fel a szíkh jelmezt, amiben Vijay néven saját temetésére is ellátogat, hogy megtudja, ki mit gondol(t) róla. És innen tényleg csakis olyan fordulatok következnek, amik csak egy Billy Wilder komédiában fordulhattak elő: Will szikh jelmezben viszonyt kezd saját gyászoló özvegyével (Patricia Arquette). Csakhogy az, ami az ötvenes években Tony Curtisszel vagy Jack Lemonnal jól működött,, az itt avitnak és valószínűtlennek tűnik, a jazzes filmzene bizarrnak hat, a kortalannak szánt képi világ pedig szimplán színtelen.
Mégis ki vagyok?
A Vijay és én – a cím hallatán több ismerősöm is olyan filmre tippelt, ahol pörgős VJ nyomja a vizuált – minden hibája ellenére egyáltalán nem lóg ki Sam Garbarski életművéből. hiszen a Németországban született, de világpolgár rendező minden művében az azonosságkeresésről, önmagunk újradefiniálásáról értekezik, legyen szó a bordélyházban önmagára találó nagymamáról (Irina Palm), belga zsidó fiatalokról (A Rashevski tangó), vagy hirtelen megfiatalodott főhősről egy mangafeldolgozásban (Quartier lointain). Ennek a filmnek is megvannak az őszinte, keserédes pillanatai, hogy aztán gyorsan és nagy mentegetőzések közepette helyet adjanak a harsányabb, konvenciózusabb jeleneteknek, amik sajnos nem elég merészek és/vagy okosak ahhoz, hogy emlékezetesek maradjanak, és sajnos ugyanez igaz a szereposztásra is. A szebb napokat is látott Bleibtreu szürke, Arquette semmilyen, a többiek pedig csak jönnek-mennek, egyedül az indiai-lengyel származású Danny Pudi szórakoztató a simlis jóbarát szerepében.
Kinek ajánljuk?
Akik szeretik Moritz Bleibtreut és/vagy Patricia Arquette-et.
Akik nem túl sokat tudnak a szikhekről.
Akik szeretik Billy Wilder klasszikus vígjátékait.
Kinek nem?
Az amerikai független filmek kedvelőinek.
New York szerelmeseinek, mert nem sokat mutatnak a városból.
Akiknek tetszett a sokkal jobb Irina Palm.
5/10
