Egyelőre röpképtelen

Steven Knight, a Gyönyörű mocsokságok (Dirty Pretty Things) és a Gyilkos ígéretek (Eastern Promises) méltán üdvözített forgatókönyvírója végre-valahára – sok produceri passzolgatás és a finanszírozási akták ide-oda tologatása után – elkészíthette rendezői bemutatkozását. Ugyanakkor – már most érdemes visszavenni a lelkesedésből – igazán érdekes, hogy míg a két fent említett film forgatókönyve nem sok kivetnivalót hagy maga után, addig a Kolibri-kód üvölti magáról az elsőfilmes-jelleget.

Knight bemutatkozása tipikusan az a sokat akaró szarka, melynek nem bírja a farka. Sajnos a megannyi nagyszerű ötlet remek kivitelezése mellett végig ott ólálkodik egy-egy felesleges, elnagyolt, vagy csupán logikailag meg nem felelő momentum, mely jelentősen csúfítja e jobb sorsra érdemes debütálást.

Knight a Kolibri-kód képében egy egészen merész műfajhibridet hozott létre, melyben karöltve andalog a szociodráma, a thriller, az akció- és a romantikus film is. Épp ezért nagyon nehéz is mit kezdeni a film cselekményvázával. Az ugyanis, hogy adott egy Afganisztánban szolgált katona (Jason Statham), aki egy félrecsúszott bevetésnek köszönhetően évek múlva London legocsmányabb sikátoraiban kénytelen drogos-tintás csövesként – az új kezdetet csak ímmel-ámmal kutatva – tengődni, közel sem elég. No, és akkor még nem említődött a halott prostituált, kinek gyilkosát illene levadásznia, a megváltást jelentő apáca, a kínai maffia, és magára hagyott családja sem. Ahhoz tehát, hogy a Kolibri-kódot fel lehessen törni, a Knight által mohón túlírt forgatókönyv megannyi cselekményszálát kellene egymás mellé rendezni.

A rendező elsődlegesen kiemelhető, könnyedén azonosítható célja a Statham-túladagolástól mára puffadt nézői orcák felpofozása volt, és bizony inkább sikerült neki, mint nem. Statham szerepe egyrészt igazán sokszínű, s a film előrehaladtával egészen szépen modulál kiégett katonából szenvedélybeteg vesztesen keresztül a megváltás iránt áhítozó, identitásválságban és poszt-traumás stresszben szenvedő jó szándékú bűnözőn át megtisztult halálangyalig. Másrészt pedig – és ez az, amit senki sem fog elhinni – Statham jelenti e téren a legkevesebb gondot. Alakítása természetesen nem a Sztanyiszlavszkij-módszer kirobbanó csúcsteljesítményeként fog fennmaradni, de egy vállveregetésnél is többet érdemelne. A probléma abból ered, hogy a cselekmény elképesztő minőség- és zsánerbeli szélvihara a karakter egyes viselkedésformáit és motivációit nem képes kellően rögzíteni, s így Statham erőfeszítései vagy kárba vesznek, vagy jelentéstartalmukban és logikájukban módosulnak – olykor kifejezetten skizofrén irányokba.

Nagyszerű, ahogy Knight a Statham-karakter akciófilmes attribútumait – majdhogynem posztmodern reflexivitással – elhelyezi a számára múzsai londoni rohadásban. Annak ellenére, hogy Knight korábbi munkáiban a bűn szociológiáját és a brit fővárost cizelláltabb formában azonosította, a Kolibri-kód összképét még így is nagyon kellemesen árnyalja az alsó- és a felső tízezer kíméletlen és örök konfrontációjának – szerencsére kevésbé didaktikus – bipoláris szemléletmódja. Nagyszerű, ahogy a hajléktalan-szférából Statham konkrétan bezuhan – a munkássága során visszatérő – identitásváltást elősegítő pénzvilágba, és ahogy Knight a zuhanás e motívumát a film végén fonákjára fordítja. A film e tág szocio-kontextusában egy kisebb, és jóval tördeltebb vonal is szerepet kap, mégpedig a kínai maffia. Míg a pénzügyi stabilitásba pottyanás az atipikus Statham-karakter fejlődését indukálja, addig a maffia-szál a tipikusságát emeli ki. Annak ellenére, hogy Knight e többtényezős, karakterközpontú, komplex narratív szerkezet részelemeit nagyjából képes összehangolt egésszé gyúrni, a hirtelen jött létbiztonság megtisztító erejének drámai motívuma, és a maffia verőlegényeként kiosztott tonnás gyomrosok akcióorientált vonala olykor összeegyeztethetetlenséget eredményez.

A film talán legingatagabb témája az exkatona/excsöves/verőlegény, és az őt hajléktalanként etető-ruházó apáca (Agata Buzek) szerelmi története. Míg Statham karakterének testi- és lelki gyötrődése alapvetően nagyon is szépen érzékeltetett, addig az eleinte csak barátként felfogott apáca személyiségének mélyebb bemutatása csak döcögve, vagy kifejezetten nagy és erőszakos ugrásokkal kerül részletezésre. Ugyanakkor attól eltekintve, hogy a Statham és Buzek között bontakozó románc inkább csak bizarr és nehezen hihető, a szándék, mellyel Knight e csökött szerelmi szálat kiépítette, mégis díjazandó. Ugyanis a bűntől szabadulni képtelen, fizikai és pszichés hegeket magán hordó Statham mellé így egy olyan karakter épül, aki egyszerre egészíti ki őt ellentétpárként a hit, a tisztaság, a naivitás, és az ártatlanság minőségeivel, ugyanakkor személyiségének felszínre kerülő nyomorai – egy gyerekkori nemierőszak-sorozat testi és lelki sebei, valamint hitének megingása – által a Statham-figura másolatává is válik. Ritka az ilyen precíz gondolati háttérrel felépített viszonyrendszer, épp ezért sajnálatos, hogy Knight arányérzéke pont e téma bemutatása során bomlik meg, néha kínosan.

A Kolibri-kód tehát tipikus első film. Döbbenetesen telített cselekményébe ágyazott műfajkavalkádja, karakterfejlődési zuhatagai, tempóbeli sántításai mellett ugyanakkor tartalmaz egy sor olyan kitűnő ötletet és stilisztikai megoldást – jelen sorok írójának kedvence a flashbackként funkcionáló katonai drón felvételeinek és a londoni városfigyelő kamerahálózat képeinek következetes rímeltetése – melyek egy fele ennyire feldúsított filmben hálásabban működtek volna.