A Flandria című film kapcsán azt gondolná az ember, hogy erről igazán nincs mit gondolni. Ebben egy teljes gondolat nincs - mondanáám indulatosabb kedvemben. Hiába, hiszen úgy tűnik, sem a főszereplőknek, sem a megerőszakoltaknak, meggyilkoltaknak, megalázottakak nincs gondolata, sem a megerőszakolóknak, meggyilkolóknak, megalázóknak nincs. Ebben a filmben az is lehet, hogy gondolatok nélkül maradunk.
Bruno Dumont francia filmje úgy tűnik, ezen a síkon marad. Ez a tény az első 25-30 percben eszméletlenül zavaró tud lenni. Hiába tudjuk, hogy csak moziban ülünk, a csöndek és a nemi érintkezések egymást váltása egy idő után kezd zavaró lenni. Mert hogy párbeszédet nem nagyon írt a rendező, aki egyben forgatókönyvíró is. Ezzel még nem is volna gond. A két csönd közötti homály kissé idegesítő. Kell egy kis idő, amikor már máson is járhat az eszem.
Demester (Samuel Boidin) ugyanis egy észak-franciaországi, legyen mondjuk flandriai..., faluban földműves, reggel beül a traktorba, este kiszáll belőle. Szabadidejében gyakran keresi föl a kukoricásban Barbe-ot, a helyi tinédzserlányt (Adélaide Leroux), aki valószínűleg, bár erről nem esik szó, régi játszópajtás lehetett valamikor. Hasonló falubéli fickó, de kicsit messzebbről jött, kicsit más világ, Blondel (Henri Certel), aki szintén szívesen teszi vízszintesbe Barbe-ot, Demester nagy tanácstalansága közepette. A két fiúnak azonban megjön a behívója, s az arabokhoz mennek lövöldözni; ahol nincs más úr, csak a fegyver és a homok. Ráadásul Flandriától és Barbe-tól is nagyon messze vannak. A messziről jött ember pedig azt mond, amit akar, ugye...
Bruno Dumont filmjében szemmel láthatóan egy kulcsszó van: állatias. A rendezőnek nem az első alkotása ez a témában: 1997-ben a Jézus élete, 1999-ben az Emberiség című mozit forgatta hasonló témában, nagyjából hasonló környezetben. Mindkét filmje - ehhez hasonlóan Cannes-ban aratott sikereket. Emberiséggel szemben állatiságról van itt tehát szó. Ezt szolgálja film - legalábbis a franciaországi jelenetek - nagy részében hallható semmi. Az a szellemi-lelki nihil, ami fizikailag meglátszik az arab sivatagban, s a vele ellentétes, mégis rokon zöld messzirelátó flandriai mezőkön. Itt-ott fölvillan egy fa, egy pajta vagy miegyéb, de minden más csak végtelenbe nyúló és egyforma. Az a szellemi-lelki nihil, ami megnyilvánul a végletekig lecsupaszított párbeszédekben, a siralmas (gyakran állva történő!) szexuális történésekben vagy az arab lakossággal való bánásmódan.
De ha már nihilről van szó, érdemes a szereplők arcára nézni: Demester mesterien eltalált, kissé bumburnyák, kifejezetten buta arca beleillik a rendező által fölvázolt koncepcióba, s noha jóindulatú fickóról van szó, egy irai kaland rajta is torzít alaposan. Barbe jóval értelmesebb ábrát vág, szemmel láthatóan jobb háttérrel is rendelkezik (jellemző módon Demester környezetéről - Barbe-éval szemben - semmit nem tudunk), de az az arcán látható semmi, az egyszerűen leírhatatlan. Nem csúnya, inkább szép, bár nem is az a kimondottan ideál; arca egyszerűen sima, megfoghatatlan, megjegyezhetetlen. Az egyetlen nem különleges arc a főbb szereplők közül tehát Blondelé, de mint mondtam, ő egy kicsit outsider ebben a bandában. C'est la vie, Monsieur Certel, aki kicsit is jó fej, az kikopik a többi közül.
Ezek is lehetnek olyan tények, ami az ott töltött időt néha olyan lassúvá és elnehezedetté teszi. És ami székéből való kiemelkedésre késztetett sokakat a vetítésen.
Az emberállat tehát megnyilvánult, s jelezte, hogy lassan át szeretné venni a hatalmat a civilizáció fölött. Bruno Dumont filmje a tavalyi Cannes-i fesztiválon a zsűri nagydíját nyerte el, feltételezhetően a fönti ábrázolásmódért.
