A nyitójelenetben jókedélyűnek tűnő falatozás folyik, a háziúr, karakteres arc, elegánsan formált mondataiból nem is annyira gyerekes, de egy mesterember lelkesedése tűnik ki. Természetesen a főzés mestere a férfi, és monológja bazsalikomról, babérlevelekről és finom borokról legkésőbb a második mondattól kezdve magával ragadja a nézőt, aki eztán megbabonázva szegezi figyelmét a vászonra. Akkor is, ha egy szót sem ért az egész főzőcskézésből; Haumann Péter arcjátéka annyira szuggesztív, hogy képtelenség kivonni magunkat közelijének bűvköréből. Csak később tágul a kép, tűnik fel a család; őket szemmel láthatóan már nem hozza olyan tűzbe az előadásmód. Sejtjük már, ők nap mint nap ezt hallják. Egyikük a zavartnak tetsző feleség, másik a mogorva huszonéves fiú. Szép lázadó kor. Mindegy is, hogy mi ellen, csak lázadjunk - sejthetnénk elsőre a James Dean-i attitűdre hajazó magatartást, ám hamarosan kiderül, igenis van konkrét ellenségkép. Úgy hívják: az Emelet. Politikai titkosrendőrség ez, afféle ÁVÓ, sőt idecitálva egy nem is annyira erőltetett orwelli analógiát, székhelyük egyfajta 101-es szoba. A hely és a kor, amelyben járunk, egyaránt definiálhatatlan; mi persze tudjuk, hogy Kertész Imre tollából a hetvenes években, a kádári "puha" (az elítélteknek legyen mondva...) diktatúra idején született az Emelet alapjául szolgáló Detektívtörténet, így aztán nem is nagyon van mit túlmagyarázni. Mégis, ehelyütt a filmben a teljes kortalanság uralkodik: ódivatú hangulatot árasztó kocsik és ivók éppúgy fellelhetők, mint a legújabb kori mobiltelefonok, modern berendezésű luxuslakások, vagy a nagyon is időtlen, valamiért mégis az "ötvenes évek nehéz levegőjét" megidéző cellák és kihallgatótermek. "101-es szobák".
Történetünket váltakozó szubjektumok monológjai, és cikázó idősíkok viszik előre. Az "öreg" Hoffmann (Haumann Péter) befolyásos, gazdag üzletember, remek politikai összeköttetésekkel, kifinomult ízléssel, csökönyös természettel, egyszersmind jól palástolt, mégis fia iránti önfeláldozó szeretettel. A gyerek (Haumann Máté) nem elégszik meg az apja neve nyújtotta biztonsággal és jóléttel, sőt, épp szenved tőle, hogy mivel mindenki ismeri, semmilyen "föld alatti szervezkedők" nem fogadják bizalmukba; hogyan is tehetnék. Pedig a fiú elszánt. Tudja, amit annyian mások is, de amiről mégis legfeljebb újságpapírok mögé bújva mernek csak beszélni. Hogy létezik egy hatalom, egy szerv, az Emelet, aminek ügynökei mindenhol ott vannak. És időnként, ha eltűnnek néhányan, akiket aztán hivatalosan egy baleset áldozataiként földelnek el, akkor az emberek összenéznek, s tudják, ez az Emelet műve. A "kis" Hoffmann kész tenni érte, hogy lebuktassák a szervet, hogy fény derüljön a piszkos hadműveletekre, a - milyen naivan magasztos szavak... - teljes igazságra. Amikor végre apró, de fontosnak tűnő, természetesen titkos feladatot kap, boldog, hogy ha tíz körmével kaparva is, de bonthatja a rendszer zord kővárát. Nem is sejti, ki áll a háttérben, és hogy a sztori jóval több csavart tartogat még, mint egy közönséges detektívtörténet...
