A mondás szerint kritikusnak szobrot még soha nem állítottak, amiből máris meg lehet sejteni Bacsó Péter vállalkozásának konok és csöndes nagyratörését, amikor rendező-forgatókönyvíróként kieszelte, hogy a kulturális élet szerencsétlen és irigy melléktermékeit teszi meg főhősnek a De kik azok a Lumnitzer nővérek? címet viselő filmjében. A méltó büntetés nem is marad el, ezért a filmért soha nem fognak szobrot adni, sem Oscart, sem medvéket, sem pálmát. Legközelebb tessék majd jobban meggondolni.
Igazságtalanság egyébként nem történik, a Lumnitzer nővérek igen harmatos film, több okból is. Először is nem szól semmiről. Belekeveredünk valami különös és groteszk történetbe, ahonnét nincs kijárat, a vendéglátók merényletet terveznek az éttermi kritikusok ellen, de aztán mégsem ölik meg őket, és ezek után, bármilyen hihetetlen, az a hepiend, hogy a bérgyilkosnő megveszi magát a lapot, holott eddig azt sem tudtuk, hogy eladó, és azt sem lehetett sejteni, hogy ez bármiféle hatással lenne a kritikusok működésére. A sehová nem vezető bonyodalmaknak vannak sehová nem vezető albonyodalmai, mondjuk, börtönbe zárják a hősöket, akiknek nagyon ízlik a börtönkoszt. És? Semmi. Utána kórházba viszik az egyik hőst, akinek viszont nem ízlik a kórházkoszt.
A lazán összeálló történet persze lehetne mulatságos, akár úgy is, hogy keverednek benne a műfajok, hol klasszikus intellektuális tépelődés zajlik, hol burleszk, hol nőnek öltözködő színészek, hol filmművészet, máskor meg családi mókabóka, de ehhez meglepően gondatlan az elkészítés. Elmondják, hogy átöltöztek a kritikusok, és az egyik levetette végre a piros sálját, de hát tíz másodperc sem telt el azóta, hogy láttuk Alföldi Róbertet álbajusszal, de piros sálban. Mutatják az újságot, de a vászon mégis nagyobb, mint a képernyő, és az ember szánakozva látja, hogy csak átragasztották a lap fejlécét egy printeren megalkotott felirattal. Arról nem is beszélve, hogy amikor zajlik a nagy, kétpofás ebédelés, többször is jól látható Rudolf Péter karján az óra, ami tizenegyet mutat. Ha van egy zagyva forgatókönyv, hozzá tökéletesen konfúz filmnyelv, és mindezt bosszantó nemtörődömséggel fűszerezik, akkor mit nézzünk?
Jó, nézzük a színészeket. A két főszereplő biztosan hozza azt a figurát, amelyet mindig hozni szokott, az asszonyok viszont már bajban vannak, mert nem támaszkodhatnak a rutinjukra. Udvaros Dorottyának ötgyermekes rendőrnőt kellene alakítania, Hegyi Barbarának pedig valami Nikita jellegű, férfiasan kemény, de mégis ellágyulni tudó akárkit. A kettő közül az utóbbi a reménytelenebb. Vannak még cicis nők, unott, kiégett csepűrágók, hajdanvolt szépségek. Nagyot nem üt a koktél. Tartozunk viszont annyival az igazságnak, hogy a hozzávetőlegesen tíz főből álló délutáni közönségből valaki nagyokat nevetett. Legyen hát ez a tanulság: minden rossz étel ízlik valakinek.
