A darabot a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában mutatták be - ez egy színházgyár, nagyüzem, előadások készülnek futószalagon, a nagy számok törvénye alapján előforduló kevés számú találattal, és szükségképpen rengeteg selejttel. Bár nem is tudom, hogy szükségképpen-eÉ Ha a díszletek szemlátomást három forint húsz fillérbe kerülnek, ráadásul művészt és közönséget megalázóan rondák és használhatatlanok, fölmerül a kérdés: vajon nem lenne érdemes három bemutató költségeit és próbaidejét, valamint a képesség- és tehetséghalmazt összevonva egyet, de jót csinálni helyettük? Ugyanezen színházi nagyüzem másik jelzője, hogy - minőségtől függetlenül - "közönségbarát": sok egyrészes előadása van, ami sokak szerint nagy előny. Kilenckor az utcán vagyunk, fél tízkor az ágyikóban.
A színház kapui tárva-nyitva, könnyű beesni rajtuk. Ez ugyanazért jó, amiért rossz: szinte bár-ki dolgozhat itt. Olykor szakmai szempontból léc alatti produkciók jönnek létre; ha lenne színházi minőségbiztosító, minden évadban betiltana néhányat. És mindjárt összejönne a fenti összevonás, mert például a nemrégiben abszolvált Harold és Maude-ot még akkor sem lehetett volna közönség elé engedni, ha két nagyon jó színész blamálja benne magát és szakmáját, és tokkal-vonóval-vetítéssel sem került többe két forintnál. Megbukni persze ez sem fog - nálunk az ilyesmi nem szokás, ezért ezt a tényt nem szabad a színvonallal összefüggésbe hozni.
A Tahiti mintha Gauguinről szólna - de a szerző szerint nem Gauguinről szól. Festő a főhős, az biztos - van sok pacnizás meg tenyérmaszatolás (lásd: fingerpaint). Festmény nincsen - nem is kell. A festő ugyanis állítólag zseniális - és ezzel a zsenialitással én mindig bajban vagyok, mármint ha színpadra kerül. Vagy elhiszem becsületszóra, vagy egy zseniális darabban bebizonyítják nekem. A zsenialitást maga a zseni aligha képes eljátszani - legföljebb deviáns vetületeivel megérzékíti, ha ugyan. Egyébként a közismert királyanekdota lép működésbe: valaki attól király, hogy a többiek meghajolnak előtte. Kiss Csabát ráadásul nem is a csupasz zsenialitás érdekli, hanem a konfliktus, amely a zseni és saját elviselhetetlensége között alakul ki. In abstracto eléggé érdek-telen drámai gyúanyag. In concreto érdekes lenne, de konkrétumok nincsenek. Sablonok vannak. Tehetséges, tehát pénztelen; zseniális, tehát átgyalogol az ötgyerekes feleségén; öntörvényű, tehát mégiscsak fest megrendelésre; mellőzött, tehát meg is hal.
Kiss Csaba színpadi szerző - mindjárt megmagyarázom. Van, aki az írásból érkezik a drámához, van, aki a színpad felől: középen mindkettő drámaíró. Aki kicsit közelebb marad a színpadhoz, az színpadi szerző - Kiss Csaba az, méghozzá jó színpadi szövegek szerzője is, ráadásul olykor rendezője is saját színpadi szövegeinek. Ezzel a Tahitivel nemigen bírt, sem mint szerző, sem mint rendező. Felvonulnak az archetípusok: a festő zilált, lompos és önző, a feleség meggyötört angyal, a kereskedő szinte Shylock, érzéketlen, pénzéhes és öltönyt visel, a tanítvány rajongó, majd áruló, a modell elomló és csapodár, a szerető bamba és szép, a halál meg Hável László.
A mondatok grammatikailag rendben vannak, tartalmukat tekintve kevésbé. Hol szentenciózusak (ember így még magában sem beszél), hol reménytelenül üresek (így meg minek beszélne?). Nagy kín és nagy teher nyomaszt itt egy nagy művészt - mégis erősen magánjellegűnek tűnik a problémája. Elhagyta ötgyerekes feleségét, azt hitte, Tahitin jobban megy majd a munka, a helyi szeretőt is unja, bűntudata is van, beteg is, nyomorog is. Sok ez egy érző nézői kebelnek.
A színészek közül nekem legjobban Györgyi Anna játéka tetszett - őt el tudtam volna képzelni egy jó darabban, egy jobban megírt hasonló feleségszerepben: vannak színei és hangjai a megaláztatásra. Horváth Lajos Ottó energikusan kínlódik a festő szerepének klisé-jellegével; a többiek is ezt teszik, kevésbé energikusan. A rejtelmes szigetre - Tahitire - menekült festő szeretőjének szerepében Fosu Nicolett Sabrina szép és fekete, de fogalma sincsen a színházról, ami persze önmagában nem baj, csak azért, mert színpadon van.
Az elején említett három forint húszból Berzsenyi Krisztinának kellett teret és ruhákat teremtenie. Utóbbit alighanem a színház jelmeztárából ingyen megoldotta, a három-húszból pedig vett néhány lécet, tengernyi barna csomagolópapírt és néhány liter festéket. A lécek arra valók, hogy megtartsák a csomagolópapírt (amiből jut azért a földre is bőven), a csomagolópapír arra, hogy fal legyen, a festék meg arra, hogy ne maradjon ronda barna a ronda barna. Fogyóeszköz minden: a léc eltörik, a papírt elszakítják, a festéket szétmaszatolják. Nyilván annak reményében, hogy a nézők nagy része már elfelejtette, hogyan és miből is csináltunk diákszínházat annak idején...
