Ez egy ilyen műfaj

A jól értesült akciómozi-fanatikus gyanakodik, hogy Pete Travis újraálmodott Dreddje tulajdonképpen Gareth Evans rendező-forgatókönyvírónak a január végén bemutatni szándékozott, A rajtaütés című indonéz-amerikai trancsírozásának koppintása. Arra hivatkozva, hogy bár nálunk előbb kerül a közönség elé az új Dredd-film, az tavaly, míg a távol-keleti gyöngyszem tavalyelőtt készült, s erősen közös vonatkozásokat mutatnak. Mindkettőben egy gonosz lakta – a tizenöt, illetve kétszáz-emeletes – betonépület foglyaivá válnak az akciózó rendőri szervek, akik kilövésére a sötét főbűnöző a lakóközösség számára engedélyt ad. A meghatározó különbség a körülményekben rejlik: az egyik ház a jelen jakartai gengszterkerültében magasodik, a másik a jövő poszt-apokaliptikus nyolcszázmilliós nagyvárosában. A komoly azonosságokra két magyarázat lehetséges: a dolgok nem változnak, és az emberi természet sötét oldala örök; vagy szimpla másolásról van szó. Akad azonban harmadik lehetőség is: ez egy ilyen műfaj, a (valamilyen ok miatt) be- vagy elzárt házban élethalál-próba elé kerülő főszereplők vesztére szövetkezik az épület minden más élőlénye, a pozitív figurák egyedül a nézők szimpátiájára – és persze saját ügyességükre, elszántságukra és képességeikre – számíthatnak. Azaz a két akciófilm közötti egyezés, ha nem is a véletlen műve, de az al-zsáner sajátja (lásd még például: Fehér éjszaka, [Rec] 1-2.).

[img id=448235 instance=1 align=left img]Dredd és a gyökerek

Az sem árt tisztáznunk, hogy Travis Dreddjének semmi köze Danny Cannon 1995-ös "Sylvester Stallonés" Dredd bírójához. Nem ezt az "elpopcornosított" (hogy más minősítéssel ne éljünk) adaptációt remake-elte, hanem Carlos Ezquerra rajzoló és John Wagner író eredeti képregény-figurájához, a brit 2000 AD nevű sci-fi–antológiában 1977-től publikált jövőbeli rendőrbíró alakjához nyúlt vissza, a széria egyik epizódját választva filmjének tárgyául. Ezt írta filmmé A part című Danny Boyle-film alapjául szolgáló regény szerzője – és más Boyle-filmek (28 nappal később, Napfény) forgatókönyvírója –, Alex Garland, aki producerként is beszállt a projektbe. Az új Dredd története nem túl bonyolult, kedvelni nem a briliáns és fordulatos cselekményvezetéséért lehet, hanem a felvonultatott szemléletes erőszakorgiájáért. Más lapra tartozik, hogy helyes-e, ha az ember a percenként megélt agresszió bűvöletébe esik, zsigeri örömöt okoz számára a vérben nyüszítő rosszemberek látványa?

Macskaegér-harc

Az atomháború után a világon néhány gigantikus mega-poliszba tömörödik az emberi élet, a Washington és Boston közötti Mega-City One-ban például nyolcszáz millióan laknak, a zsúfoltságban elkerülhetetlen az erőszak és a bűnözés elharapódzása. A rendre és a törvényre a rendőrként és ítéletvégrehajtóként egy személyben funkcionáló bírók vigyáznak (a hatalmas számok tükrében: gyenge felderítési arányokkal).

Dredd bíró (Karl Urban) felügyeletére bízzák a vizsgáján (három ponton) elhasalt, de egyedi mutánsképességei miatt – mások gondolataiban könnyűszerrel olvasó – fontos újoncot, Cassandra Andersont (Olivia Thirlby), hogy kvázi vizsgáztassa le újra. A mentor és mentoráltja három megnyúzott és a kétszázadikról lehajított és bedrogozott hulla ügyében nyomoz, a tetthely a Peach Trees nevű, városnyi betonmonstrumban található, ahol tobzódik a nyomor és a bűnözés. Hamar kiderül: a gyilkosságok mögött bandaháború és a kurtizánból lett kegyetlen drogbárónő, Madeline "Ma-Ma" Madrigal (Lena Headey) áll, aki a "Lassító" nevű új, szintetikus kábítószerét akarja terjeszteni, kizárólagossággal. A rendőrbírók elfogják Ma-Ma jobb kezét és a gyilkosságok elkövetőjét, Kay-t (Wood Harris), mire a bandafőnöknő a törvényőrök levadászására hívja a tömbház-lakókat, s embereivel maga is mészárlásra indul.

Ami kell, benne van

Travis (Omagh, Nyolc tanú, Végjáték) – és Garland – rögvest a film elején egyértelműsíti, itt nem az árnyalt jellemrajz és a fondorlatos bonyodalmak lökik előre a filmet (bár a karakterek és motivációik abszolút érthetőek), hanem a brutális képi és minimál-cselekményi vérorgia. Régen láthattunk képileg igen jól megkomponált akciószcénákat – az operatőr Anthony Dod Mantle volt –, ahol a már-már túlzásba vitt fröccsenő agyvelők, szakadó végtagok, kiömlő belsőségek, lyukadó arcok és fejek sajátos, de nem öncélú esztétikummal bírnak.
Nagyszerűen sikerült a poszt-apokaliptikus holnap megjelenítése: se csillogó indusztriális palotákat, se végletesen lepusztult nyomortelepeket nem láthatunk – az igazság valahol a kettő között húzódik –, de a jövő gigavárosának opálos totálfelvételei és a film végig fojtó-szorongató miliője világossá teszi, hogy vannak. A kép és a hangulat kellő módon rendelődik alá a történetnek, mint ahogy a színészi jelenlét. Szándékosan írtunk jelenlétet, klasszikus értelemben vett játékról a főszereplő esetében nem beszélhetünk, hiszen Urban arcát a képregényből ismert sisak fedi, mindössze a szája szabad, amit így biggyeszt is rendesen, ebben a figurában színészileg más lehetősége nem akad. Urban nem olyan drabális termetű, mint az originális Dredd, de realisztikusabb megjelenítésével a rendőrbíró szinte teljes érzelemnélküliségét is jobban lehet szemléltetni. Nem különben kiemelve a film fontos western-feelingjét, miszerint a főfigura a (szó szerinti) megtestesült törvény, és (sebezhető) társával egyedül szegül szembe egy gengszterhordával (csók nem csattan az ellenkező nemű vérbírók közt, nem illik bele a főhős emocionális nihiljébe). Több lehetősége nyílik viszont a szándékoltan sisaknélküli Thirlbynek (a fémfejfedő gátolja gondolatolvasói képességeit): a függetlenfilmek világából érkező színésznő helytáll a szerepében, ettől több részéről nem is szükséges ebben a moziban.

Kinek ajánljuk?
- A könnyen követhető (futurisztikus) erőszakfilmeket kedvelőknek.
- Az originális Dredd-képregény olvasóinak.
- Elkeseredett rendőröknek.

Kinek nem?
- A gondolati sci-fik tisztelőinek.
- Aki látta az 1995-ös Dredd bírót, és tetszett neki.
- Jövő-optimistáknak.

7/10