Ugyan DNS-ében egyértelműen az igen rosszemlékű Alice Csodaországban-t idézi – lévén ez is CGI-segédlettel alaposan megtámogatott fantasy-fejezete egy már bejáratott történetnek –, és messze van a tökéletestől, Sam Raimi meg tudta őrizni a rá jellemző mókás játékosságot, míg gótikus kollégáját, Tim Burtont sajnálatosan maga alá temette az émelyítő vattacukor-halom.
És míg a kizárólag feketét viselő különc zavartan feszengett a túlburjánzó, ám üres vizualitásba fullasztott Disney-díszletek között, parányi morzsákként gyűjtögetve hajdanán volt szerzőiségének darabjait, Raimit tárt karokkal fogadta be Óz világa, és látszólag erőlködés nélkül formálta magáévá a szélhámos szemfényvesztő kalandjait. A címszereplőt alakító James Francóban pedig méltó játszótársra lelt, aki a rendezőre (és egykori legendás, mára már kultstátuszba emelkedett, ebben a filmben is felbukkanó múzsájára, Bruce Campbellre) jellemző bohókás hangvételt játszi könnyedséggel örökíti át a későbbiekben Nagy Varázslóvá avanzsáló Oscar Diggs karakterébe. A vándorcirkusszal haknizó kisstílű mutatványos porfészekből porfészekbe utazva tengeti céltalan életét, maga mögött csupán hanyagul összetört szíveket, és a karjaiban elaléló lyánykáknak hazug körítéssel átnyújtott zenedobozokat hagy. A jobb sorsra érdemes férfi természetesen ennél sokkal, de sokkal többre vágyik, ám egy balul sikerült liaisonja miatt iszkolni kénytelen. Komikus hőlégballonos meneküléséből aztán Kansas egy gyakori természeti jelensége kreál egy csapásra méretes katasztrófát, a tornádó azonban ahelyett, hogy életét követelné, Óz mesés birodalmába repíti Oscart.
Az 1939-es klasszikus is ekkor, vagyis poszt-forgószél váltott nosztalgikus szépiából szemkápráztató Technicolor-pompába, a fekete-fehéren és leszűkített, 1,33 : 1-es képaránnyal kezdődő Óz, a hatalmasból is ezután lesz igazi szélesvásznú mozilátványosság, ami magától értetődően az IMAX hatalmas vetítővásznán, 3D-ben tud igazán kibontakozni. A green screen szembetűnő eluralkodásán – és azon, hogy a hús-vér szereplők sokszor gyakorlatilag „leugranak” a gyöngyvászonról – persze lehet élcelődni, de ez hál’istennek már messze van a Csillagok háborúja-prequelek krónikus georgelucasitiszétől. Raimi fantasy-je is dúskál a gyönyörűen megálmodott tájakban, ahogy a flóra és fauna jelenlévő képviselői is lélegzetelállítóan festenek (vízi tündérek! smaragdvirágok! szivárványszínű lovak!), de a direktor gondoskodik róla, hogy a játékidő elején a karakterek közelében maradjunk, ami kétségkívül sok humoros pillanatot eredményez. (Gondoljunk csak a sármőr varázsló gyors hódítására, Finley, a londinernek öltözött majom kifejezetten mókás, vagy a porcelánlány szívmelengető figuráira.) Bennfentes poénként, a hirtelen zoomolásokkal és a döntött kameraállásokkal Raimi egyszerre idézi meg a Gonosz halott-filmeket (lásd még a húsevő virágok torz, nagylátószögű szubjektívjeit, amik a kisköltségvetésű horrorai mellett a Pókember 2. műtétjelenetében is felbukkantak), Oscar egy ízben Bruce Campbell Ash-éhez hasonlatosan lesz ördögi erők bábként rángatott játékszere, sőt, egy csúf transzformáció végén még a Pokolba taszítva banyája is visszaköszön.
Raimi horrorfilmes kelléktára tehát szembetűnően előtérbe kerül, a repülő páviánok sem a Fleming-féle verzió szőrös állatkái, inkább vérszomjas fenevadak, ahogy az Óz birodalmában végbement pusztítás is traumatikusabb képsorokon ábrázolódik. (Porcelánváros eleste, ugye.) Mindeközben a három boszorkány közül igazán Rachel Weisz Evanorája tud kibontakozni (ahogy a hasonló ambícióval, de finoman szólva is felemás végeredménnyel megalkotott Hófehér és a vadászban is Charlize Theron gonosz királynője volt az igazi jutalomszerep), Mila Kunis Theodorája azonban sajnos a film egyik legnagyobb melléfogásának bizonyul. Amellett, hogy a szép pofijú színésznő teljesen hiteltelen a szerepben, negatív jellemfejlődése is túlontúl kapkodva megy végbe, ezzel mintegy rutinszerűen letudva a kötelező kört, felmondva a bezöldülő Nyugati boszorkányról unásig ismert leckét. És ami az unásig ismert leckéket illeti: a mesevilágba érkező, annak megmentésére profetizált kiválasztott kalandja – ahogy azért várható volt – cseppet sem mentes sokszor hallott sirámoktól és didaktikus tanulság-öblögetéstől, de elvégre Disney-filmmel van dolgunk. (És ha már itt tartunk: a közepetájt kicsit gyorsabban is csattoghatott volna a vágó mágikus ollója…) Viszont ha az Alice Csodaországban-nal vetjük össze, Raimi varázslata kifejezetten szórakoztatóra sikerült. Az alkotó ráadásul nem átall egy kurta musical-betéttel is tisztelegni az eredeti előtt, miközben mindvégig a tökéletes illúzió fontossága mellett korteskedik. Az illúzió ezen túl önreflexív szinten is megjelenik, előbb az Oscar által összetákolt zoetropéval, később Edison nevének emlegetésével és a gonosz boszorkányokkal vívott harcban legnagyobb fegyverténynek bizonyuló proto-filmvetítővel, melynek segítségével Oscar Diggs végleg átadhatja helyét Óznak, a képalkotás útján halhatatlanná vált Nagy Varázslónak. És manapság, amikor filmes mágusok jönnek, mennek – hiszen csak a tökéletes üzletiességgel előállított termékek számítanak –, igenis meg kell becsülni egy olyan illuzionistát, aki egy a saját személyiségét is beleadja a tucatportékába. Így lehet valamelyest különbséget tenni az identikus CG-mutatványok között; Raimi filmbűvészetre használt kezei ugyan gondosan meg voltak kötve, mégis sikerült egy kicsit ficánkolniuk.
