1967-ben a californiai Cubberley High Schoolban egy Ron Jones nevű tanár alternatív módszerrel próbálta átadni diákjainak az önkényuralmi rendszerekhez kapcsolódó tananyagot: fasiszta csoportot szervezett belőlük. Erre a valóságos eseményre, illetve ennek korábbi filmes feldolgozására alapozva meséli el saját, Németországba helyezett történetét Dennis Gansel.

Börtön, áramütés
Rögtön felmerül párhuzamként a tanulságos stanfordi börtönkísérlet, amelyben Phillip Zimbardo pénzfeldobásos alapon két csoportra osztotta a jelentkezőket, egyeseket börtönőrré, másokat fogollyá változtatva a kísérlet idejére. Vagy akár egy másik, szó szerint sokkoló eredménnyel záruló Milgram-féle szociálpszichológiai vizsgálat, amely az ál-alanyokra mért áramütések erőssége alapján arra a kérdésre kereste a választ: meddig hajlandó az ember üzemen kívül helyezni a józan eszét és lelkiismeretét, ha valaki más vállalja tetteiért a felelősséget?
A közös pontot valahol a csoportnyomásként, illetve parancskövető magatartásként aposztrofált pszichológiai fogalom körül lehet keresgélni. A legfontosabb hasonlóság a három dolog között pedig talán a mi reakciónk, az, hogy nem akarjuk elfogadni azt az emberképet, amelyet az eredmények tükröznek.
A hatás hasonlósága ellenére akad egy jelentősebb különbség. A fentiek egy előfeltevés bizonyításának érdekében, erkölcsileg ugyan megkérdőjelezhető, de mindenképpen tudományos céllal és módszerrel megrendezett, aránylag jól dokumentált kísérletek, míg a hullám-mozgalom története csupán egy kísérleti jellegű pedagógiai próbálkozás ellentmondásos nyilatkozatokból összeállított krónikája.

Az a szép, az a szép
Ron Jones ráadásul még ebben a kategóriában sem egyedülálló. Jane Elliott (szintén amerikai tanár) például iskolás gyerekekkel játszott előítéletesdit (egy évvel Ron Jonest követően). Első nap elhitette tanítványaival, hogy a barna szeműek felsőbbrendűek, ezért különféle engedményeket tett nekik, a kék szeműeket pedig megjelölte egy papírból készült karszalaggal, megtiltotta nekik, hogy ugyanabból a kancsóból igyanak, amelyikből barna szemű társaik stb. Barátságok mentek tönkre, az egyik csoporton megjelentek a magabiztosság, a másikon a szégyenérzet jelei. Jane Elliott nem állt meg itt, másnap reggel kijelentette, hogy tévedett: mégis csak a kék szeműek a felsőbbrendűek - a szerepek megcserélődtek.

Aki egyszerre lép
Az átlagos szociálpszichológiai drámákhoz hasonlóan Dennis Gansel is elsősorban a csoportdinamizmusra helyezi a hangsúlyt, azt mutatja meg, hogyan, milyen lépéseken keresztül oldódik fel az egyén a csoportmasszában, mi kell ahhoz, hogy egy véletlenszerűen összeállított társaságban rekordidő alatt kialakuljon a közös öntudat. Hogyan ébreszthető fel szinte bárkiben egy ügyes húzással az alvó robotkatona. Alig kell hozzá több, mint egy többé-kevésbé karizmatikus vezető, néhány csapatépítő feladat, valamiféle egyenruha, egy - a közös identitást szimbolizáló - hatásos név, és máris kész a szinte bármilyen célra felhasználható közösség. Mi pedig hümmöghetünk fejcsóválva. Hát igen, igen, sajnos.

Nincs mese
Ahhoz, hogy a tragédia mindenképpen bekövetkezzék, az ilyesfajta modell jellegű tanmeséket fel kell turbózni legalább egy könnyen kiszámítható, gyenge jellemű szereplővel, akinek az a legfőbb feladata, hogy katalizálja az amúgy többnyire hosszabb időt igénybe vevő folyamatokat. Nem árt, ha van a háttérben szerelem és árulás, jól jön egy thriller jelenet, egy kis sport és az azzal járó lelkesítő összecsapások. Dennis Gansel mindezeket kipipálta. Ettől a filmje nem igazán egységes, viszont cserébe legalább jó sok színben pompázik.
Ebben a kavalkádban viszont több olyan részlet is elfér, amely tompítja az általánosító gesztusokat.

Egy tál lencse
Vannak ellenlábasok is, de nem egyértelműen ők a jók. Mindenki okkal ellenzi vagy éljenzi a mozgalmat, de az okok nem az erkölcsi tartás meglétére vagy hiányára vezethetők vissza. Két fajta szereplő létezik: azok, akiknél hiánycikk a közösség, az ól melege, az összetartozás és megbecsültség érzése, és azok, akik ezen a javak tekintetében aránylag jól vannak eleresztve. Bizonyos szempontból megnyugtató ez az üzenet, hiszen azt az ígéretet hordozza magában, hogy az adott helyzetben nem feltétlenül vetkőzünk ki magunkból mindannyian. Másrészről viszont ijesztő, ahogy rámutat: nincs ellenszer, a magányos, céltalan ember szinte bármilyen céllal, egy morzsányi közösségi élménnyel megvehető.

Kinek ajánljuk?
- Annak, aki szerint többé nem kell diktatúrák létrejöttétől tartanunk.
- Annak, akit lázba hoznak a fürdőruhás fiúk.

Kinek nem?
- Annak, akinek fontos az egyedi stílus.
- Annak, aki utálja a vízilabdát.


6/10