La prima cosa bella vs. Toszkán szépség. A magyar cím az olasz egzotikum élményével kecsegtet, a sztereotip mediterrán női képre és a (félig) idegen kultúra ismeretlenségére játszik rá. Ezzel szemben az eredeti cím és a film története valami egészen más irányba tart. Nyers magyar fordításban Az első szép dolog inkább az élet jelentőségeire utal, mintsem a külső esztétikai minőségre. Egy nemzet lelke köszön vissza a vászonról, magában foglalva annak szépségeit és visszásságait: a gyermekeiért harcoló anyát, az egymástól eltávolodott testvéreket, a szexualitás problémáját, a halálos betegség kérdését, a szerelmet, az élet szeretetét. A film és az eredeti cím szerint senki sem lehet tökéletes, az ember élete során hibákat követhet el, de bármikor adott számára a lehetőség, hogy változtasson. Ez az első lépés a szépség felé.
A cselekmény kiindulópontja valóban az esztétikumhoz köthető, az anya női bájához, amelynek köszönhetően megnyer egy szépségversenyt: Anna Nigiotti in Michelucci (fiatalon: Micaela Ramazzotti, idősen: Stefania Sandrelli) az év legszebb anyukája. A játéknak induló megmérettetést meg-megszakítja az asszony fiúgyermekének, Brunonak (gyermekként: Giacomo Bibbiani, felnőttként: Valerio Mastandrea) aggódó arca, leánygyermekének, Valeriának (gyermekként: Aurora Frasca, felnőttként: Claudia Pandolfi) éljenző tapsolása és férjének, Mario Micheluccinek (Sergio Albelli) egyre idegesebb ábrázata. A feszültség érezhető, a probléma még várat magára. Magyar címünk szerint a történet akár az első pár percben véget is érhetne, hiszen a toszkán szépség győzedelmeskedett, ám – ahogy arra az olasz cím is utal – ez csak a kezdet.
A veszekedések, pofonok után a néző a menekülésnek, majd a talpra állásnak lehet tanúja, de nem annak folyamatában és nem is a magyar címből feltételezett főszereplő szemszögéből, hanem a már felnőtt Bruno visszaemlékezés-foszlányaiból. A sztori ugyanis nem más, mint egy család története: a különvált szülők és gyermekek darabokra tört világának kirakósa. Az emlékezés-szituáció kiváltója az édesanya közelgő halála, amelynek köszönhetően újraegyesül a szétszóródott család.
Azt, hogy pontosan mi történt a körülbelül harminc év alatt, nem tudjuk meg a nosztalgikus képsorokból, csupán egyes, a filmbeli jelen (2009) szempontjából fontosabbnak tűnő momentumok derülnek csak ki. Így a szülők harca a gyermekekért, az anya színésznőként (és szeretőként) való szárnypróbálgatásai, az apa új élettársi viszonya a nagynénivel, az édesanya béranyasága, a szülők későbbi légyottja, Bruno első szexuális élménye, Valeria első szerelme és így tovább. Mindez fűszerezve az egészségtelen anya–gyermek viszonnyal és a megfelelő családmodell hiányával, amely a felnőtt Bruno narkotikumfüggőségéhez és Valeria korai házasságba meneküléséhez vezet. A múlt feldolgozásához, a továbblépéshez, a szabad döntéshez és az újrakezdéshez nyújt segítséget az édesanyától való búcsú, amely egyben lehetőséget ad arra is, hogy a testvérek ismét egymásra találjanak.
A könnyek mellett nem hiányzik a nevetés sem, a helyzetkomikum mellett a jellemkomikumra, főként Bruno ellentmondásos tulajdonságaira épít a film. A humor megjelenése mellett a haldoklóból áradó életszeretet is oldja a Toszkán szépség hangulatát. Egy olyan családtörténet ez, melynek középpontjában ugyan Bruno áll, de mégis az édesanya mozgatja a szálakat, neki állít emléket a történet.
A filmek világából ismerős olasz atmoszféra mellett jellegzetes itáliai zene szól, nemcsak a háttérben, hanem a szereplők előadásában is felcsendül egy-két – címre is utaló – sláger. A képek és a hangok egységessége mellett a néhol már hihetetlen drámai szituációk ellenére is valósnak hatnak a látottak, a közvetlen színészi játék életszerűvé teszi az olykor már irracionálisnak ható jellemeket. Úgy tűnhet, hogy a rendező túl nagyot markolt a több generáción átívelő meseszövés bemutatásával, de sikeresen: a befogadó érzi és érti, hogy mi miért történik, látja a kapcsolódásokat az időugrásokban, így képes értelmezni a filmben történteket.
Paolo Virzi mozija terápiás film: őszinteséggel és szeretettel, általánosan fontos kérdésekkel és válaszlehetőségekkel, amelyben mindenki megtalálhatja a saját maga számára használható gyógymódot. Ugyan a kúra ideje némileg hosszúnak tűnhet (122 perc), a figyelem mégsem lankad… arról nem is beszélve, hogy két óra még mindig kevesebb, mint harminc év!
