Gyógyíthatatlan betegség, egymás karjaiba boruló családtagok, és az első szerelem: Ol Parker szépen belenyúlt a néző érzelmi skáláját szimbolizáló festékes edénykébe, és jól összetapicskolta a vásznat, az így elkészült műalkotás pedig leginkább a zsibvásárokban fellelhető giccs-öntvényekhez hasonlít. A Most jó – noha kiüti a helyéről az ember szívét – mégsem képes érzelmi orgazmust nyújtani.
Ol Parker második nagyjátékfilmje nem hoz újat a konyhára: a halálos betegséggel közdő, és az élettől búcsúzó egyén története a csonton is túlrágta magát (A nyugtalanság kora, Séta a múltba, Az élet nélkülem), és úgy tűnik, lassan a melodráma alműfajaként emlegethetjük a haldoklás-narratívát. A Most jó főszereplője Tessa (Dakota Fanning), egy tizenhat éves lány, aki vígan éli a mai tinédzserek lázadó mindennapját: drogozik, lop a boltból, házibuliba jár és amellett, hogy lenyúlja apuka kocsiját, még szépen be is szólogat az öreg harcosnak. Van azonban két sorsdöntő különbség Tessa és a többi kamasz között: a mi főszereplőnk leukémiás és haldoklik, így lázadása is más jellegű, mint sorstársaié. A tinédzser nem azért borítja ki a világot, mert baja lenne vele, hanem mert meg akarja tapasztalni azokat a dolgokat, amelyek tabunak számítanak a társadalomban, azaz adrenalint visznek utolsó napjaiba. Mi más is tartozhatna ezen vágyálmok közé, ha nem az ellenkező nem feltérképezése: e kihívás Adam (Jeremy Irvine) személyében érkezik meg, és hamarosan tanúi lehetünk annak, hogy Tessa hogyan fedezi fel a szerelem rózsaszín világát.
Melodrámáról lévén szó, a Most jó bőven adagolja az érzelmeket a zsebkendő-állomány megcsappanásával járó közel két órás vetítési idő alatt. A műfaj alappilléreként működő túlzás-esztétika a narratíva minden szintjén olajozottan működik: Tessa haláltusája eleve összeszorítja az ember lelkét, és a szerelmi szál gondoskodik arról is, hogy duplán sajnáljuk a lányt, amiért el kell hagynia e világot. Nem csupán érte vérzik el a szívünk, hanem a családjáért is, akik végig szurkolnak neki, és mellette állnak a szenvedésben, miközben maguk is napról-napra meghalnak egy kicsit. Az érzelmi kavalkád csúcsa pedig a szomszéd srác, Adam, aki alig heverte ki apja elvesztését, máris egy újabb búcsúzással kell szembenéznie. A Most jó így egy óriási tragédia-halmazzá válik, amelyben a szépség sem igazán vigasztalja a nézőt, és legyen szó első csókról, vagy tengerparti sétákról, a dráma szele mindig erősebben fúj, mint a szerelemé.
A túlzások csak úgy ordítanak a vászonról: Adam tökéletes sérója inkább emlékeztet az ifjú David Hasselhoffra, mintsem hogy a hiteles Rómeo-szerepet nyújtaná, a rózsaszín cukormázzal körbefont jelenetekről nem is beszélve, ahol tökéletesen kigyúrt, félmeztelen testén megcsillan a Hold sugara. A tengerparti séta, a lassú hóesésben való egymásra borulás és persze a szerelmeseket elválasztó halál mind a zsáner toposzai, melynek ismeretében ki lehet jelenteni, hogy a Most jó az égegyadta világon semmiben sem okoz meglepetést.
Ol Parker nem igazán engedte el a fantáziáját, amikor úgy döntött, hogy belevág Jenny Downham Amíg élek című írásának megfilmesítésébe, márpediglen a mozgóképre fabrikálás során nem árt, ha a rendező nem szóról-szóra, avagy jelenetről-jelenetre veszi át a könyv minden bekezdését. Jelen esetben elkövetődött az a hiba, hogy az írás egyes szám, első személyű elbeszélését Parker úgy akarta vászonra vinni, hogy a nézőnek teljesen normálisnak tűnjön, hogy a történet főszereplőjeként csak Tessáról tudunk meg mindent. A történet többi karaktere teljesen kívülálló marad, mintegy asszisztálván a haláltusához, miközben nem tudunk meg róluk és az érzelmeikről sem semmit, noha bőven hozzáadhatnának egy lapáttal az érzelmi kotyvalékhoz. Ily módon a nagy betűs Szerelem is egyoldalúvá válik, mivel Parker csak a lány perspektívájából mutatja a mindent elsöprő tüzet, annak ellenére, hogy Adamére is kíváncsiak lennénk, aki így csak egy üres kellékké válik. Amíg tehát a személyes, intim nézőpont teljesen jól működik a regény struktúrájában, addig a filmben mesterkélten és már-már önzően hat, hiszen fogalmunk sincs arról például, hogyan viszonyul a halálhoz Tessa legjobb barátnője, Zoey, nem is szólva a film elfeledett mellékszálairól, mint például a leukémiás lány szüleinek kapcsolata.
A kissé konkáv narratívát ellenpontozva azonban érdemes megemlíteni, hogy amilyen hiteltelenül alakítja Adam szerepét a Hadak útjánból ismert Jeremy Irvine, olyannyira jól játszik a gyerekszínészként jól ismert Dakota Fanning, aki e filmmel bizonyítja, hogy tizennyolc évesen a kisujjában van a szakma. Alighanem az ő színészi teljesítménye teszi fogyaszthatóvá Parker alkotását és feledteti el Adam béka-tekintetét, ami egyes meghitt jelenetek után nem is baj, ha örökre kitörlődik. Dakota Fenning csillagos ötös játéka viszont megérdemel két órát, annak ellenére, hogy a nézőnek sokszor az az érzése támad, mintha Adam hajáról egyenesen a narratívába olvadna a cseppfolyós máz, ami kissé hiteltelenné teszi a szerelmesek érzelmeit, a sztoriról már nem is beszélve.
