Kong, a legendás óriásgorilla újrateremtve is a hetven évvel ezelőtti New Yorkban fejezi be harcos és büszke életét.
Nem fölényeskedve akasztom az új King Kong nyakába a remake szó kezdőbetűjét: épp éremként, mert méltányolni szeretném Peter Jackson döntését, hogy híven követte az alapművet. "Szem nem marad szárazon, és egy mozijegy áráért a világ nyolcadik csodáját láthatja a néző" - harsog a filmbeli kalandor-rendező, amikor törvényt szegve lop, csal, hazudik, amikor hajóra száll szörnyek és emberáldozatok szigete felé. A film itt-ott, néhány rövid percig még öniróniára is vállalkozik, ami a tömegfilm mestereinél meglehetősen kockázatos: a tömegfilm önmagát mindig komolyan veszi.
Peter Jackson jól tudja és szépen érezteti, mit köszönhet annak a régi óriásmajomnak. Cooper és Schoedsack 1933-as műfajteremtő King Kongja eddig felülmúlhatatlan klasszikusnak számított, valami kamaszos, kicsit amatőr varázs jellemezte. A hetvenes évek közepén John Guillermin, a Pokoli torony szerény képzeletű szürke iparosa Jessica Lange vonzerejével iskolásan látványos mozidolgozatot kreált "mai" New Yorkkal, új felhőkarcolókkal, régi patronokkal. A legújabb King Kong - talán a rendező Gyűrűk ura-tapasztalataival felvértezve - száznyolcvan perces gigászfilm, melynek egyértelműen a második harmada a legjobb. Némi, csak nagykamaszoknak való igazi borzalom is itt dúl benne: ezekhez az ősállatcsatákhoz képest a Jurassic Park gyermeteg kisgyerekokítás. Hetven perc az ősvilág szikladzsungelében (itt ilyen is van), vériszamos-vértaknyos borzadályok Új-Zéland páratlan természeti helyein: komputergrafikával újratöltve nincs az a National Geografic, mely ilyen szörnytájat érzékletesebben elénk hozhatna.
Kicsit talán meglepően a rabul ejtett King Kong végzete és halála, a befejező rész "leül". Jackson pompás profi, de epikus időkezelése olykor a Gyűrűk urában is tizenöt-húsz percekre elunalmasodott - talán a kóros kaland- és látványhalmozás miatt. Itt most a láncaiból szabadult King Kong már nem tud új csúcsra törni a szigeti látvány-csimborasszók után. King Kong kapaszkodik föl csak az akkori világ legmagasabb csúcsára, a film itt már nem követi. Képsoraiba lopózik ugyanis a melodráma és a történetkezelés mindenféle kötelezvénye, s mintha a sok szabvány béklyózná nemcsak a rendezőt, de az ennél sokkal eredetibben bömbölni tudó King Kongot is. A majom szerette hősnő (Naomi Watts) és az emberszerelmet ígérő férfi csókja az Empire State Building immár Kong nélküli tetején - a film szándéka ellenére kínos kicsit - akkor is, ha kötelezően így kell befejezni.
King Kong nélkül csupán akkor jó a film, ha - miként az elején - még várhatunk rá. Ennél a gigászi gorillánál szeretetre méltóbb szörnyet eddig nem teremtett a filmipar. Ha csak ő volna a vásznon, ha csak ő küzdene és bömbölne, ha csak ő szeretné a szőke nőt - akkor gyerekeknek is ajánlanám ezt a mozit.
