Néhány tehetséges, mégis kissé modorosan játszó színész (Kerekes Vica és Schlanger András), egy tévéfilmeken edződött rendező (Molnár György), egy tökéletesen ide passzoló sablon ("Budapest, de csodás!"), és a film teljes hosszát átüvöltő zene. A Ki-Be Tawaret nem túl nagy dobás, valami különös oknál fogva mégis szerethetővé válik.
Ha egy film, már-már lábfetisizmussal vádolható kezdő képsorában néhány lómaszkot viselő lány akcióját mutatja be, sokan talán hátrahőkölnek és elbizonytalanodnak azt illetően, hogy valóban látni akarnak-e egy ilyen alkotást. Ha azonban sikeresen túlteszik magukat a kezdeti sokkon, könnyen belemerülhetnek a belváros ezen groteszk arcát bemutató, könnyed bohózat életképeibe.
A sokszereplős történetből két főhős, Fruzsi és Sugár doktor alakja emelkedik ki, akik egymás tökéletes ellentéteként kerülnek egyre közelebb a másikhoz. Az öregedő orvos, és az életteli, fiatal bölcsészlány nem csak életkorukban és kedvelt zenei stílusukban, de temperamentumukban és életfelfogásukban is jelentős különbségeket mutatnak, így tehát minden adott ahhoz, hogy beteljesítsék a kismilliószor hangoztatott "az ellentétek vonzzák egymást" elcsépelt közhelyét.
"A vérhóhér ledönti a közöny falát" – kezdetű underground dal, melyet a lány alternatív rock-bandája ad elő, néz itt farkasszemet a klasszikusabb jazz-melódiákkal, melyeket a doki szólaltat meg esténként egy füstös bárban. És hogy ne csak tartalmilag jöjjön létre a különböző stílusok és generációk ilyen szívhez szóló találkozása, formailag is igyekeztek megerőszakolni filmjüket az alkotók. A jól érezhető tévéfilmes hagyományba ugyanis egy újítani próbáló filmnyelv csírái szöknek, melyek bár legtöbbször kimerülnek néhány stilizációs ujjgyakorlatban, mégis lendületesebbé és érdekesebbé teszik a filmet.
Csakúgy, mint az a kevés, ám annál ütősebb és jól pozícionált poén, melyek elsősorban intellektuális szinten vágják fejbe az őket meghallgatni kényszerülő nézőt. Ezek forrása – ahogy gyengébb társaiké is – főként a film által hadrendbe állított reflexiókban keresendő. Nekik köszönhetően történhet ugyanis például komoly személyi sérülés abból, hogy Goethe leüti Hölderlint. Erős a gyanúm, hogy ezt a kicsit elvont, ám mindenképp szórakoztató irodalmi humort a filmben társíróként közreműködő Karafiáth Orsolyának köszönhetjük.
A zenére, bölcsészlétre, kultúrára, és az egyre táguló kör határait tovább feszítve ki tudja még, mire reflektáló vásári komédia nem érhet véget anélkül, hogy meg ne tudnánk, mi az a tawaret. Ám a teljes színpalettát felvonultató fesztiváljelleg, a fülünkbe dübörgő zene, és az egyre groteszkebb képsorok valószínűleg el is felejtetik velünk ezt a kezdeti kíváncsiságot, melynek helyét végül ásítozó vízilovak veszik át ebben a keveset vállaló, de azt magabiztosan teljesítő alkotásban.
