A Balhéban Armani-öltönyös bérgyilkos, elhízott rabló és Ödipusz-komplexussal küszködő autótolvaj bizonyítja a Guy Ritchie-tételt, miszerint a bűn kifizetődő, de legalábbis vicces.
Mindannyian Vincent Vega ballonkabátja alól bújtak elő, vallják, hogy a bérgyilkosság tisztes szakma, sőt hivatás, és hogy a Beretta az ember legjobb barátja. Van stílusuk, csöndes baráti leszámoláshoz például szelíd dzsesszt hallgatnak, tömeggyilkosság alá pedig rock and rollt kevernek kísérőzenének, ráadásul a legkeményebb munkanapon sem vérzik össze olasz zakójukat vagy a hozzá színben és fazonban is tökéletesen passzoló rózsaszín selyeminget. Jules Winnfield, Tony Soprano, Big Chris vagy éppen Mr. White emellett megmutatja, hogy a bűnöző is ember: gyereket nevel, fizeti a rezsit vagy éppen bulvármagazint olvas a slozin.
A chicagói kapcsolat
A gengszterfigurák Tarantinónál még kézművesmunkával, nagy odafigyeléssel készültek, ma viszont már fröccsöntő gép köpi őket a futószalagra, a forgatókönyvírók jól bejáratott klisék felhasználásával készítik az újabb és újabb Armani-zakós bérgyilkosokat vagy éppen Elvis-rajongó bankrablókat. Egyedül Guy Ritchie gondolta tovább Tarantino rögeszméit, amikor a klasszikus vígjáték fordulataival, félreértések és véletlenek egyre gyorsuló sorozatával pörgette fel a Pulp Fiction-stílust.
Guy Ritchie újításának köszönhetően már két film után márkavédjegy lett, koppintják is szorgosan, most éppen a Balhé című film alkotói. A kanadai-angol akcióvígjátékban persze van egy csapatnyi balek bűnöző és félresikerült gengszter, szó esik egy elcseszett rablásról, és feltűnik egy rakás vérszomjas ellenfél is, akik a kilencvenedik perc felé közeledve számos fordulat után szépen halomra lövik egymást, csakhogy mindez most nem London ködös utcáin, hanem Chicagóban zajlik, a főbb szerepekben pedig nem kiöregedett angol focisták, meg zenészek, hanem francia sztárszínészek brillíroznak.
A történetben Daniel főnöke megbízásából egy szedett-vedett csapat élén Chicagóba repül, hogy kiraboljon egy briliánsokkal teli villát. A francia rablóbanda azonban eltéved az ismeretlen városban, és tévedésből a chicagói maffia egyik vezéréhez törnek be. Persze az elhibázott akció után felgyorsulnak az események, nemsokára már nem csak olasz bérgyilkosok, de egy spanyol bűnbanda és az FBI is üldözőbe veszi a megszeppent rablókat, és kiderül, hogy az események tulajdonképpen pár titokzatos kazetta körül forognak.
Bűnözni jó
A stíluselemek és a cselekmény fordulatai mellett ráadásul a konkrét helyzetek is a Ravasz, az agy és két füstölgő puskacső című filmet idézik, hogy mást nem mondjunk, a Balhéban is egy hídon ér véget a történet, sőt egy vízbe hulló műkincs és pár értetlen arc is feltűnik az utolsó képkockákon.
De a Balhé mindezek ellenére nem olcsó utánzat, a jogdíjfizetés alól kibújó kalóz-remake. A filmen meglátszik, hogy a szereplőgárdát nem színitanokdákban válogatták össze, Gérard Depardieu, Harvey Keitel vagy éppen a Franciaországban popsztárként tisztelt Johnny Hallyday nagy szakmai rutinnal adja a balekot a vásznon.
A történetbe tűzdelt poénok meghaladják egy átlagos hollywoodi vígjáték színvonalát, a vicc/perc mutatóval sincs gond, ráadásul külön öröm, hogy a poénok nagy része az amerikaiak hamburgertől hízott hátán csattan. A Balhé ugyan nem lesz kultfilm, nem fogjuk házibulikon részegen röhögve idézni a legjobb jeleneteket, de legalább kapunk a pénzünkért néhány csattanós poént, kilencvennyolc perc önfeledt popcornrágcsálást, és vidám kólaszürcsölést.
