Koronaékszerek

Aki azt hitte, hogy a svédek csak depressziós krimiket és lepukkant szociodrámákat tudnak készíteni, annak élete meglepetését jelentheti a Koronaékszerek, mely az Amélie csodálatos élete vagy a Nagy hal szellemét idézi meg.

A svéd Koronaékszerek úgy kezdődik, hogy akár A tetovált lány kistestvérének is hihetnénk. Kapunk egy sötét jelenetet, valamint egy fekete hajú, kapucniját a szemébe húzó, alteresnek tűnő lányt. Kisvártatva még gyilkosság is történik, a rendőrség pedig elkezdi kihallgatni ezt a lányt, aki ahelyett, hogy elmesélné pontosan, mi is történt, belekezd élete történetébe. És milyen jól teszi.

Már a mese első másodperceiben kiderülhet számunkra, hogy valamilyen szinten valóban mesét fogunk látni, hallani, ráadásul olyat, mely stílusában emlékeztethet minket más, narrálós filmekre, az Amélie csodálatos életére, vagy a Tim Burton-féle Nagy halra. A stílus hasonló, a kivitelezés azonban még teljesen más. A Koronaékszerek már az első percben érzelmi hullámvasútra ültet minket, s köze sincs a szívmelengetéshez, valamint a néző konstans megmosolyogtatásához, neadjisten megnevettetéséhez. Éppen ellenkezőleg, Ella Lemhagen, a rendező megpróbálja kerülni a szürrealitást, már ami filmje látványát illeti (a történet kellőképpen szürreális anélkül is), meséje mentes a flikflakkoktól, mondhatni valóságszerűbb, még akkor is, ha tele van meseszerű utalásokkal – kezdve azzal, hogy az egyik főhősnek Fernandez Fernandez a neve.

A Koronaékszerek már a kezdetek kezdetén érzelmi hullámvasútra ülteti a nézőt, azonban nem hangzik el az övek becsatolására vonatkozó figyelmeztetés. Bár a könnyedebb felhang állandóan jelen van annak ellenére, hogy egy gyilkossággal vádolt személy mesél nekünk, a film tónusa természetesen meglehetősen sötét, a hősnő, Fragancia élete pedig tele van tragikus eseményekkel, így nézőként egyszerűen nincs időnk fellélegezni. Hiába mindenféle mítoszi eltúlzottság, mi sem nagyon tudjuk, hogy mi valóság és mi kitaláció, ezért a befogadás élménye is elég felzaklató, ráadásul a karakterek a film legvégén sem kapnak elegendő időt feloldásra, így az sem biztos, hogy minden néző jó szájízzel fog felállni a fotelből a stáblista lepergése után. Többek között azért, mert míg a film nézés közben folyamatosan elgondolkodtatja a nézőt, addig a legvégén ürességet érzünk, s azt, hogy már magunk mögött is hagytuk azt, amit láttunk, márpedig nem árt, ha a végeredmény valamilyen szinten maradandó.

Persze mindettől még egy igazi élményről van szó, melynek azonban elég egyenetlen a tempója és kemény a témája, különösen a kisgyerekekkel rendelkezők számára. A Koronaékszerek fő témái az élet, a halál, a küszködés, a szeretet és a szerelem, no meg persze a véletlenek fránya összjátéka, ami ismét csak Jean-Pierre Jeunet műveire emlékeztetheti a nézőket. Ráadásul a film nagyon jókor kerül bemutatásra itthon, hiszen főszereplőjét, Alicia Vikandert mostanában kezdi el felkapni a nemzetközi filmes sajtó, nem egy helyen írnak róla szuperlatívuszokban, nemsokára az Egy veszedelmes viszonyban, az Anna Kareninában és A hetedik fiúban is láthatjuk, amerikai karrierje elkerülhetetlen, a hollywoodi svéd kontingens újabb nagyágyúval gazdagodhat.

A Koronaékszerek mindenképpen olyan film, amely megnézését egy percig sem bánja az ember, de az összkép a sok apró botlástól mégiscsak közepes lehet. Viszont az a közepes nagyon, nagyon erős.