Azt hittem, a trilógia hollywoodi találmány, de akkor mi magyarok is mindig háromban gondolkodunk? Miért írtad meg a harmadik kötetet és milyen újdonságot tartalmaz az előző kettőhöz képest?

Az első kettőben mindannyiunk földi mása, a "magyar ember" nevű szereplő csetlik-botlik fel-alá a hazai valóságban, gyűjti a villanypóznákat, ügyesbetont vesz, hazafias érzelmektől hajtva dinamót és golyóstollat használ, no meg kiszürcsöli a csirkefejből az agyvelőt.

A mostani kötet is tele van helyi jellegzetességekkel, vörösboros kólával, szotyirágcsálással (rág, kiköp, rág, kiköp), BKV-n blicceléssel, ami ugye nemzeti sport, buddhista drogárus kalandjaival, emberi szorongásokkal, örömökkel, ijedelmekkel. Itt azonban annyi szereplő, ahány novella, a Bolygó Hollandi betér Pestre, a nagykabátok átveszik a világhatalmat, Trisztán hascsikarást kap Izoldától, szóval "nagy az élet mindennap".

Ezek olyan rémtörténetek, mint amiket az utcán és a médiában találunk? és mitől magyar rémtörténetek? 

Attól rémtörténetek, hogy feláll a szőr a hátunkon, mikor például megpillantjuk saját nevünket egy síron a temetőben. Vagy amikor Béla bá, a százkilós angyal elereszti félelmetes jobb kezét. Vagy amikor Csörömpő Mihály közrendőr panaszkodik, hogy az álarcosbálokat be kéne tiltani, mert nehezítik az állampolgárok azonosítását. Ami leginkább magyar ebben a kötetben, az a levegő. Benne van a levegőben! Magyar levegőt tessék reklámáron! Tenorhangú kínai katolikus pap énekel a Blahán, a többiek mindig lelöknek a mászókáról és megeszik az uzsonnánkat, Rigolettó uzsorás a panelben, az igazi magyar férfi csinos turistalányokat idegenvezet kocsmáról kocsmára, a Kerekasztal lovagjai meg az idősek otthonában ábrándoznak vasmunkás fiatalkorukról, amikor az izzó vasról gyújtották meg cigarettájukat.

Mi a műfajuk ezeknek az írásoknak?

Az első két kötet publicisztika, esszé, szatíra, próza határán egyensúlyozik, itt viszont már virtigli novellák olvashatók az elmúlt hét évből... Egyperces, kétperces, ötperces írások. A legfontosabb mindnél a groteszk, vagyis tragikus és komikus házassága, együttélése, a fejtetőre fordított valóság teljesen logikus őrülete. És persze a novellák mai valóságszövetébe állandóan beszivárognak a múlt, az irodalom, a zenetörténet szellemhangjai. Krúdy nagyságos úr hangja, Hrabal kocsmadumája, régi vajákos ráolvasások, archaikus népi imádságok, operaáriák, idióta szóviccek, minden, ami kavarog bennünk és körülöttünk.

Valóban megtörténtek, és kicsit kiszínezted őket, vagy csak a Te fantáziád termékei, esetleg meg is történhettek volna?

Nos, az irodalom mindig lop is, színez is, kitalál is, néha már nehéz elválasztani egymástól, mi az, amit a "való élet" tálcán kínált, és mi az, ami a lángra lobbanó fantázia műve. Hiszen az életünk nem csak annyi, amennyi kívülről történik velünk, hanem mindaz, ami fejben abból kibomlik. Egy kisegér érezheti magát szuperhősnek belül (egy szuperhős is kisegérnek), mindannyian elképesztő kalandokról ábrándozunk, míg átballagunk békésen a zebrán.

Valéry írta, hogy az oroszlánvadász számára a kaland a harmadik oroszlánnal véget ér. Onnantól már unott profi, legfeljebb jól tud róla mesélni, mint Háry János.

Tudom, hogy a lakótelepi menő csávónak, a "mantovai hercegnek" a limuzinját láttam elsuhanni Szolnokon. A halálba szaltózó néni Brüsszelben bámult ki mindig ugyanazon az ablakon. A leparkolt kocsiját őrületig kereső színész története egy francia barátomtól való. És így tovább, egy-egy motívum, akár a szikra, berobbantja a prózamotort, jöhet a vágtatás.

Milyen tanulsággal szolgálhatnak, és milyen képet festenek az országról, rólunk?

Közvetlen tanulság persze nincs, pláne kormányzati konzultálás vagy ellenzéki tutibemondás nem várható az írásoktól, vagyis hát csak annyi, mint minden nem-aktuálpolitikai természetű könyvtől.

Mindamellett hiszem, hogy a világlátásom átjön: rengeteg ezen a földön az ügyeskedés, az ügyesség, a sumákolás, a tehetség, az intrika, a jószándék, az aljasság, az önfeláldozás, a földre húzó erő, a tenni akarás és a mocskolódás. Összetett és szélsőséges világunk van. Tíz centis snecit még egyetlen magyar sem fogott, csak kékbálnát vagy semmit. A pohár errefelé sosem félig teli, mindig üres vagy csurig van. Tisztes helytállás sincs, csak mámoros focidiadal vagy szégyenletes lebőgés. Állandó magasfeszültséggel üttetjük magunkat, nem bírjuk a közepes izgalmakat. Vagy ásítóan unalmasan és komoran létezünk vagy egyik nagyzolásból a másikba esünk.

Nem hiányolod, hogy többet írjunk, írjanak az írók a mai magyar hétköznapok valóságáról, az életünkről? Mintha erről alig olvashatnánk regényeket, könyveket...

Szerencsére jó adag magyar író merít mai vagy tegnapi magyar világunkból színesen, vagányul. Elég Tóth Krisztinára, Dragomán Györgyre, Bodor Ádámra, Fehér Bélára, Háy Jánosra gondolni. Vagy hogy mondjak egy friss felfedezést: Ross Károly, akiről alig hallani, olyan szép, finom, fájdalmas és tűpontos novellákat ír a mai magyar faluról, hogy az megdöbbentő! Szégyen ide, szégyen oda, én is csak most ismerkedtem meg pár írásával. Vagyis azt hiszem, rengeteg a jó mű, érdemes értük átugrani az irodalom és közönség közötti áldatlan szakadékot.

Lesz negyedik kötet is, vagy most valami más következik, ha igen, mi lesz az? Ugye írsz nekünk egy jó mai magyar regényt?

Azon vagyok, hogy jó magyar regény szülessen, ha minden jól megy, jövő évben be tudom fejezni. Valós bűnügyi sztori köré hurkolódik a történet szűkebb-tágabb körökben. Egy brüsszeli magánnyomozó-irodában dolgozó negyven körüli magyar srác (civilben szájharmonikás) új életet kezdett odakinn, új szerelem, új barátok, új munka, új hobbi, minden. A mondott bűnügy mégis visszarántja Budapestre, és itt kezdődnek a bonyodalmak. Jó kis összeesküvés-elméletek rajzolódnak ki, nyomozás közben megjárja a magyar élet bugyrait, s kiderül, a családi viszonyok és régi szerelmek sem tehetők le olyan egyszerűen, mint egy nejlonszatyor. Menekülésbe csap át a cselekmény, a végét pedig még magam se tudom, ami nem is baj, legalább írás közben is izgalommal nézek a dolgok elébe...

A szerzőről készült fotó Raffay Zsófia munkája.