Akár az Európai Unió is szponzorálhatta volna George Sluizer Kőtutaj című munkáját, mert ez a film többek között arról szól, hogy mindannyian ibérek vagyunk, vagyis végre szabadon, mindenféle primitív és agresszív politikai elnyomógépezet nélkül szeretnénk élni, lehetőleg függetlenül a pusztán másodperc per butaság mérőműszer által mérhető médiáktól. Győzzön végre az ész, legyen béke a Földön, de legalább Európában, ha már? De mit kezdjünk akkor a szenvedélyeinkkel?
Két nagyon jelentős név szerepel ebben az alkotásban, és érdekes módon mindkét nagyon jelentős név a tartalomért volt felelős leginkább, bár azt hiszem, hogy az utóbbi, azért a formához is hozzászólt egy csöppet, már csak a tanár jogán is. Na, de nem is csigázom tovább a filmkritikák olvasásába belefáradt olvasóimat, elárulom, hogy mi ez a két név, ki ez a két ember, akiknek személye, oly sok reménnyel aranyozza be a Kőtutaj című alkotást, hogy ezek után már nem is csoda, hogy az ilyen magasra állított mércének nem is tud a film megfelelni. (De ha egy kicsit alacsonyabbra rakjuk a lécet, akkor azt kényelmesen átugorja.)
Szóval az egyik név a Nobel-díjas José Saramago, akinek azonos című regényéből készült ez a mozi, amely titok feltárása után ugye bízvást hihetjük, hogy az emberiség lényegét adó abszurditás fog előttünk föltárulkozni. (A másik névre még várni kell egy kicsit, vagy ugrani egy bekezdést, azoknak, akik interaktívak, vagy mi.)
Szóval Saramago barátom hozza a formáját. A Pireneusok kettéhasadnak. Ez eddig rendben is van, az a dolga a Földnek, hogy változzon néha, mi emberek is szeretjük befesteni a hajunkat, meg új ruhát vásárolni a bevásárlóközpontban, hát miért ne szabadna a Földnek hasadnia csöppet. (Bár ígérem a versbéli Balázsnak, hogy máma már nem hasad tovább.) Eddig nem is abszurd a történet. Ám megjelennek az amerikaiak, hozzák a zászlót is, ha véletlenül valakinek kétségei lennének afelől, hogy ők a hős amerikaiak, akkor csak rá kell mutatniuk a zászlóra, és meg sem kell szólani. De az még hagyján, hogy jönnek, hanem azonnal munkálkodni is kezdenek óriási kifeszített drótokkal (ezt csak a vizuálisabbak kedvéért írtam le, amúgy mindegy), hogy összehúzzák az egymástól szétvált Pireneusokat. Mert nem jó így szétválva, legalábbis az amerikai rendszeretők azt kedvelik inkább, ami összetart, nem azt, ami széthúz. Ezért kezdenek nagy munkába bele. Meg azért, mert az ember mindenre képes, hát éppen hegyeket ne tudna megmozgatni? Ez a vágy már a Bibliában is szerepel, csak ott a hittel mozgatnának hegyeket Pál apostol után szabadon. Itt viszont, szép materialista világunkban gyakorlatilag dróttal és erőgépekkel próbáljuk ugyanazt. Legalábbis jenki barátaink. És már otthon is érzem magam ebben a filmben. Benne vagyok fenékig (nem is tejfel), szinte már-már tudom is, hogy mit várhatok. Ecce homo - íme az ember, aki Isten állatkertének a legnagyobb barma. De ezen kívül kapunk valami mást is, mindjárt el is mondom, mit.
A másik név, amely fémjelzi arany keretben ezt a filmet, Bíró Yvette neve, aki a forgatókönyvet írta, és abba bele mindent, amit fontosnak tartott elmondani, a XXI. század eleji világunk abszurditásából. Bíró Yvette egyébként foglalkozására nézve filmesztéta, azok közül is a világ egyik legjelentősebb, legsokoldalúbb figurája, a 60-as évek legendás Filmkultúrájának (azóta sincs párja) főszerkesztője is volt (1965-1976), aztán már meg sem állt szegény Yvette a határig. Elment egy olyan világba, ahol szabad ibérnek lenni. Azóta New Yorkban, Jeruzsálemben és Párizsban él és tanít, leginkább dramaturgiát, filmelemzést, filmértést és szeretetet. (Én magam - hogy egy csöppet személyes is legyek - tőle ezt tanultam leginkább, a filmek szeretetét.) Tehát Bíró Yvette hiteles figura, meg van a szakmai és magánéleti előzménye ahhoz, hogy hitelesen hozzányúljon Saramago regényéhez. És hozzá is nyúl. A hangsúlyokat rendesen kiteszi, ami a dramaturg dolga, jól teszi ezt Yvette, jól teszi, hogy kiteszi. Egyrészt az ibérség jó, hogy ilyen hangsúlyos lesz. Ami a történet szempontjából azt jelenti, hogy az Ibériai-félsziget leválik Európáról, és önálló útra kél. Ha szimbolikusan értelmezzük, akkor azt is mondhatjuk, hogy megelégeli Európa súlyosan véres múltját, a zsidó-keresztény kultúrkör zsákutcájából egy új kezdet felé vezeti a világot. Mindannyian ibérek kell hogy legyünk. Tudnunk kell megújulni, és újrakezdeni, tudnunk kell kinevetni a demagógiát, hinni az ember szabadságában, és ami a legfontosabb hangsúlyt kap Bíró Yvette jótékony keze munkája nyomán, hogy hinnünk kell a csodákban is, a varázslatban, a mesében, a misztikumban, mely kiemeli embert a hétköznapok fárasztó racionalizmusából, és eltávolítja a butaság vircsaftjától, mely a hegyek mozgatását drótok, és erőgépek révén véli megoldani.
És ha mindannyian már tényleg ibérek lettünk (vagyis szabad, független, önálló gondolkodásra alkalmas lények, megszabadulva a politika és a televízió személyiségpusztító hatásaitól), akkor már tényleg elhárult az akadály az elöl, hogy valamiféle transzcendens erő megmenekítse, az amúgy pusztulásra ítéltetett emberiséget.
