A novelláskötet első darabjának ez a címe: Az irónia határai, az utolsónak pedig ez: Az irónia további határai. A másodikban szinte szó szerint ismétlődik az elsőnek a története, amely egy ponton más irányba fordul: többet és szélesebb értelemben érvényeset ábrázol abból, amiről az első is szól.
Abból ugyanis, hogy miként vezet a verbális agresszió a fizikaihoz, s ez utóbbit miként hajlamos helyeselni-igazolni a tévúton járó ország.
E két, a kötet széleire szerkesztett novella között olvashatókból többnek is azonos a szerkezete: valaki átmeneti szituációban – például villamoson – mesél az írónak, aki egy-két kérdéssel, olykor együtt érző, olykor távolságtartó mondattal szinte csak rezonőrként van jelen.
A végsőkig leegyszerűsített szituáció mégis kettős alkalmasságú: nemcsak annak a világnak az ábrázolására szolgál, amelyről a beszélgetőtárs mesél, hanem egyszersmind az ő figurájáéra is. Az elmesélt történetek annyira tipikusak, hogy már szinte közhelyesek, érdekessé azzal válnak, ahogyan az alkalmi ismerős előadja és kommentálja őket. Olyasvalaki, persze, akinek ezek a történetek az életét jellemzik és jelentik.
Kevés nehezebb (mert például támadhatóbb) írói vállalkozás létezik a napi aktualitású valóságról írni. Áttételek, például történelmi időkbe helyezések nélkül. Direktben. De nem napi hevületű publicisztikában, nem sunyi politikai sorokköztiséggel, hanem művészileg.
Parti Nagy ennek az írói attitűdnek ismert és népszerű mestere, aki ehhez a művészi és állampolgári értelemben egyaránt felelős tevékenységéhez sajátos eszközként sajátos nyelvet hozott létre.
Aki ismeri korábbi munkáit, meg sem lepődik a legújabb kötetében található szavakon, kifejezéseken, mint például:látványtemplom, derogál az illető, villanyhátralék, temetkezési kozmetikus, áfésztuáfész, kibaszaki élet, tátotta a könnyes száját, kiveligen-kivelnem, lefagyasztott pápai áldás, szopósasszé, puszicsá, iceghuszár, jászol-esztrád, ragyabunkó.
Nem érik váratlanul ilyen nevek, mint: Dumpf Endre, Ricilbetisz Hubertné, Majmók Dianna, Buttero Rózsi. És ismerősként élvezi változatlanul azt a kissé már talán elnyűtt Parti-technikát, amellyel a mondatok végére biggyesztett egy-két szóval, olykor váratlan csavarként relativizálja vagy felerősíti, utólag pozicionálja, vagyis valóságos helyére teszi, értelmezi a mondat tartalmát.
Mégis kellemetlenül éreztem magam, amikor könyvüzletben egy eladó így ajánlotta a tájékozatlan vevőnek Parti Nagy egyik könyvét: jókat lehet röhögni rajta. Hát, lehet. Kívülről mindenképpen. De belül sírni is. A sírva nevetés (nem mulatás!) vagy a nevetve sírás, persze, kissé bonyolult lelkiállapot, amelynek létrejötte feltételezi az olvasó ilyen irányú fogékonyságát is. Ugyanis Parti Nagy viccesen ír, de talán sohasem vicceset. Nála olykor a váratlan toldalék, szótag – filozófia, a szokatlan szóösszetétel – lélektan, a nyelvhelyességi hiba – szociológia, és egy Kádár-vicc – történelemtudomány.
Novelláiban pillanatig sem leplezett lázadásközeli fájdalommal szól az elesettekről, a kiszolgáltatottakról, növekvő számukról és becsapottságukról, és szánalomközeli szeretettel e sokak és hazájuk iránt. Miért választottam recenziómnak – a nyakkendőt nyaktekerészeti mellfekvencnek nevező, (ál-)nyelvújítás-korabeli ötlet mintájára – ezt a címet? Mert szeretném hinni, hogy ez Parti Nagy Lajos írói technikáját és a világ(unk)hoz fűző erős érzelmeit is jelzi.
