Játék a tűzzel
Francois-nak minden képessége megvan, hogy filmkritikus lehessen: francia és dohányzik. A svájci hegyekben megbúvó falu talán egyetlen hírmondója még ennyi követelményt sem támaszt felé, legyen kedves megnézni a helyi mozi kínálatát és frappáns mondatokkal írja le, miért is érdemes arra jegyet vennie a népnek ott az isten háta mögött. Francois-nak azonban semmi íráskészsége nincs, és ha valamihez nem ért, akkor az a filmek. Megakadályoz-e ennyi egy ambiciózus fiatalembert, hogy munkába álljon, amikor valamiből el kell tartania magát és barátnőjét? Szerinted?
A férfi egy viszonylag életszerűtlen megoldást választ, és egy tekintélyesebb országos lap filmrovatából másolja ki szó szerint az adott kritikát, hogy aztán azt sajátjaként adja tovább a falulapnak. Gondolván, a parasztok nyilván nem forgatnak állami támogatásból fenntartott sznob magazinokat, esélye a lebukásra tehát viszonylag csekély. De azért mégse nulla.

Cinema Paradiso
Nemrég csatlakoztam a Facebookon az "Akik soha többé nem mondják ki azt a szót egy bárpultnál, hogy posztmodern" csoporthoz, ezért most sem mondom ki, hogy mi a frászkarika az, amikor filmkritikát kellene írnom egy filmről, ami a kritikaírásról szól. Arról is. Azt hiszem, Lionel Baier az új kedvenc rendezőm! Szerintem ez a felvetés több, mint bájos, kevesebb, mint paródia, és egészen más, mint egy görbe tükör. Pémodern tükör. Nyilván számos filmes utalásnak ágyaz meg jó melegen egy ilyen téma, talán azért is, hogy aki nem ismeri fel őket, az ne nevezze magát filmkritikusnak. Kikerülöm a csapdát, és azt hazudom: felismertem mindet, de legyen meglepetés! Már eleve az kedves kis utalás, hogy a főhőst Francois-nak hívják, hiszen Truffaut is kritikusként kezdte, márpedig az Egy másik embert nézve ő is könnyen eszünkbe juthat. Miért ne juthatna, a történet is jól érzékelteti, a bölcsész arra asszociál, amihez kedve van, és akkor az kérem áthallás, ha akarta, az alkotó, ha nem. A botcsinálta zsurnaliszta azért kicsit mégis csak frusztráltnak érzi magát a hivatásosok között, amiért időnként nem jön át neki a mondanivaló, holott az újságban benne van, hogy ez remekmű. Ezért gyorstalpaló filmismereti tanfolyamba kezd, vagyis vesz egy halom DVD-t és azokat nézi a laptopján. És ez a kép, kérem szépen, gyönyörű: ide jutottunk, mi, filmesek, közönség és média, a három egymásra ható erő, puff egy pofon mindegyiknek.

A bársonyos bőr
Ám hogy a film szóljon is valamiről a saját seggének csapkodásán kívül, Francois megismeri Rosát, a neves publicistát, akivel ki is kezd. Viszonyuk vulgáris, enyhén perverz, szadisztikus, és nagyon-nagyon színpadias, főképp a nő részéről; mintha kedvenc Robbe-Grillet filmjüket játszanák el. Ám idáig már annyiszor került idézőjelbe a művészfilm kifejezés, hogy ezeket a direkt művészfilmi megoldásokat képtelenség is komolyan venni, akár a szereplők, akár maga a film szempontjából - már ha ennek a mondatnak így van értelme, és kritikus vagyok, tehát van. És nem is csak a szexualitás ábrázolására gondolok (nincs azért semmi pornográf benne, nem kell megijedni), hanem például arra is, hogy a film fekete-fehér. Mi értelme van ennek? Azon kívül, hogy görcsöt kap az arcizmunk, akkorát kacsintunk vele. Visszatérve azonban a történetre, az kérem halad, nem toporog, nem untat, elvisz A-ból B-be, pedig ez még csak nem is kritériuma egy fesztiválgyőzelemnek. Vagyis ha lehántom róla mindezt a pémodern mázat, akkor is marad egy jól szerkesztett szerelmi viszonyunk. Most pedig megyek és utánajárok, mi lelhető még fel itthon Lionel Baiertől.

Kinek ajánljuk?
- Minden kedves kollégámnak, szeretettel.
- Minden kedves alkotónak, tisztelettel.
- Minden kedves diáknak a filmszakon.

Kinek nem?
- Aki nem igazán követte a pémodernt, így nem is érdekli annak kritikája.
- Aki nem megrögzött filmrajongó, csak alkalmi szórakozást keres.
- Aki még viccből sem akar kínai evőpálcikával sakkban tartott heregolyót látni.


8/10