Magába forduló szociopata kamaszfiú vérengzést rendez az iskolában. Volt rá valós példa, sajnos nem is kevés. A társadalom a hibás, vagy ő maga? Netán a neveltetés? Mennyiben felelősek a gyermeket ért ingerek későbbi személyiségéért? És hogyan dolgozza fel mindezt a fiú anyja, és mik vezethettek idáig? Lynne Ramsay majdnem tízéves szünet után Lionel Shriver nagy sikert aratott regényének Cannes-ba meghívott adaptációjával tért vissza a brit művészfilm szcénájába, állandó színésznője, Tilda Swinton társaságában.
Egyszerű adaptáció helyett Ramsay sikeresen kreál egy saját lábán is megálló filmdrámát, ügyesen csúsztatja egybe a múlt és a jelen eseményeit: a terhességtől kezdve a makacs, öntörvényű kisgyerekből makacs, öntörvényű kamasszá váló Kevin és családjának története sokat nyer a nem-lineáris szerkesztésmód nyújtotta lehetőségektől. A szimpla "így születik a szociopata"-történet helyett egyrészt folyamatosan tanúi lehetünk annak, miként befolyásolták a múlt hibái, a nevelés akaratlan gikszerei a jelenkor problémáit, másrészt Ramsay ügyesesen teremt feszültséget, miközben felépíti a teljességében csak a film végén összeálló eseményláncot.
Hogy mit is tett Kevin, egészen szinte a film zárásáig nem derül ki, habár fokozatosan (és ügyesen) adagolják számunkra az apró nyomokat, jeleket (melyekből az élesebb szemű nézők a film felénél azért már nyomon lehetnek). Az anya bűntudata és gyásza, az esemény utáni, poszt-faktum történet úgy kerül szemünk elé, hogy magát az eseményt nem, csak annak előzményeit és utóéletét láthatjuk, tapasztalhatjuk az arcokon, életeken, képeken. Ez az időfelbontásos szerkezet a film egyik legnagyobb erőssége. Habár a laikus nézőt kezdetben (mondjuk úgy az első fél-háromnegyed óra erejéig) összezavarhatja a gyakran jelzés nélkül előre-hátra ugráló flashback-szerkezet, Ramsay van olyan ügyes, hogy ne hagyjon elvarratlanul egyetlen szálat sem, még ha első megtekintésre kuszának is tűnnek bizonyos részek.
A Beszélnünk kell Kevinről elsősorban Swinton jutalomjátéka: a színésznő láthatóan egy több évtizedes pálya rutinjával hozza a tőle elvárt alakítást, a fia tömeggyilkossá válásáért saját magát okoló anya figuráját. A szerep remek lehetőségeket kínál számára a kibontakozáshoz: az újrakezdés és a múlttal, saját hibáinkkal való szembenézés egyaránt megköveteli az erős alakítást. A férj szerepében feltűnő John C. Reilly kissé idegennek tűnik a brit "kitchen-sink" környezetben, de megtesz minden tőle telhetőt, persze csak amennyi Swinton árnyékában lehetséges. Amit a film hibájának róhatunk fel, leginkább a Kevint alakító Ezra Miller játéka és figurája. A rendező úgy tűnik, próbálja előtérbe hozni őt, és anyjával egyenlő rangú "küzdőféllé" emelni a cselekmény színterén, ez a kísérlete azonban folyton kudarcot vall. Miller ugyanis nem tudja felvenni a versenyt Swinton erős alakításával (ez persze nem az ő hibája, elég kevesen lennének képesek erre), a karakter pedig kidolgozatlan, jellegtelen marad, igazi pszichopata tizenéves helyett csupán egyike a vásznainkon az utóbbi évtizedben egyre nagyobb számban megjelenő problémás, gyakran nihilista szemléletű kamaszoknak.
Emellett még negatívum, hogy néhány metafora erőltetettnek hat (pl. a piros szín gyakori alkalmazása és különösképp a paradicsomban-vérben fürdőző tömeg rémálom-jelenete), helyenként pedig eltúlzottnak éreztem a "posztmodernkedő" vágások és kamerarángatások alkalmazását is. Ami viszont a rendező jó stílusérzékét és filmnyelvi tehetségét bizonyítja, például a zenék (leginkább eklektikusan összeválogatott pop szerzemények, a Buddy Holly-féle Everydaytől a Wham! Last Christmas-éig) ironikus alkalmazása, mely sokban hozzájárul a hangulatteremtéshez. Összességében a Beszélnünk kell Kevinről egy abszolút korrekt dráma. Nem hibátlan, de jól összerakott és élvezhető, nem véletlenül volt garantált helye a tavalyi művészfilmes versenyszezonban.
