Roló, nyalóka, bölények és mások

Beszélgetés Kocsis Gergellyel a Kamrában készülő Fekete tej című előadás kapcsán.
(író: Vaszilij Szigarjev; fordító: Tompa Andrea; színpadra átdolgozta: Parti Nagy Lajos; Rendező: Gothár Péter)


- Mi az a csuma, vagy mi, amit folyton esznek a darabban? Valami cukorka?

- Fú, most majdnem rádprüszköltem azt a korty sört, ami a számban volt. Nem csuma, hanem CSUPA. Értem egyébként, a csuma még csak-csak jelent valamit, de a csupa... Chupa - chups, ismered ezt a márkát? Nyalóka, piros papíros. Ilyet esznek a Fekete tejben a városiak: Kicsi és Ljovcsik, tehát Szandtner Anna és én, a többiek, a falusiak - ahogy te sem - nem tudják, hogy mi az. Amúgy erről az előadásról csak óvatosan kérdezgess, mert még csak most készül.

- Jó, akkor óvatosan. Szereted a darabot?

- Most már kezd úgy kinézni, hogy szeretni fogom.

- Az elején nem úgy nézett ki?

- Egész más derül ki egy színdarabról az olvasópróbán, mint ami ténylegesen igaz, vagy mint amilyen aztán az előadás lesz. A Fekete tejnek két része van. Az elsőben nagyon sok minden történik, a másodikban látszólag semmi, csak Kicsi és Ljovcsik beszélgetnek. Furcsa volt olvasni, nem tudtam elképzelni, hogy lehet ezt úgy megoldani, hogy ne legyen unalmas. Aztán a próbák során kiderült, hogy a második részben is rengeteg minden történik, csak nem olyan tolakodóan, mint az elsőben.

- A saját szerepedhez hogy viszonyulsz?

KG: Én általában nem szoktam egyértelműen pozitív figurákat játszani. Első olvasásra nem tetszett, hogy nagyon durva a szövege, túlhajtott benne az alpáriság. De most már szépen kezd a helyére kerülni, hogy mi marad meg belőle, és mi esik ki. Sokkal hálásabb, izgalmasabb egy negatív figurát megszeretni, vagy megtalálni benne pozitívumokat, mint egy pozitív figurát eljátszani. Ez a csávó, ez a Ljovcsik - aki mellesleg abból él, hogy kenyérpirítókat sóz rá a parasztokra olyan világvégi falukban, ahol még áram sincs - egy kicsit nehéz eset, de azon dolgozunk, hogy embert faragjunk belőle.

- Nem volt nehéz megtanulni a szöveget? Végül is ez egy kreált nyelv, Parti Nagyra jellemző fiktív, "rontott szöveg", ha például normálisan káromkodsz, nem mondod azt, hogy "baszomogovó", vagy "köcsögina".

- Na, "baszomogovó" az nem lesz, de van benne elég sok olyan káromkodás is, ami igencsak a mindennapi realitásból származik. Mondjuk, ezt mind nem szabadna elárulnom...

- Miért ne szabadna?

- Mert ez egy készülő előadás, és amit én most itt karakteresen kijelentek, hogy így lesz, vagy úgy, az egyáltalán nem biztos, akár az is megtörténhet, hogy nem én játszom majd a főszerepet... Nehéz megtanulni persze, de csak, mint minden szöveget. Egyáltalán, tanulni nehéz, legalábbis én utálok. Képtelen vagyok otthon leülni a kanapéra, és bevágni a szerepemet. Csak próbán tudom megjegyezni, amikor már színpadi állapotokhoz kapcsolódik. Mozgás, érzések, a partner arca... pillanatok. Végül is az a feladatunk, hogy a jó pillanatokat megjegyezzük a próbákon. A pillanatnak pedig része a mondat is.

- Volt már, hogy belesültél a szövegedbe?

- Nem, de ezt le kell kopognom, baki volt ezer, de roló még sose. Ha nem fog eszembe jutni valami, azt már előre érzem. Mondom a szöveget, és villog az agyamban a felkiáltójel, hogy "jaj, itt baj lesz". Ez csak pár másodpercnyi idő, de jó esetben addig kitalálok valamit. Legszörnyűbb rémálmaimban jön elő - szerencsére nem egy ténylegesen létező előadás kapcsán - hogy állok a takarásban, és azt sem tudom, hol vagyok. Látom a járást, ahol be kell mennem a színpadra, de hogy ott mi lesz, arról fogalmam sincs.

- A Fekete tej egy nagyon reális darab, amin időnként áttűnik a szürrealitás. Ez hogy lesz megoldva az előadásban?

- Az érzékelés szintjén lesz tartva az egész. Magából a darabból, és Gothár Péterből is ez következik. Gothár úgy rendez, hogy mindent valóságosnak tapasztaljon a néző. Nincs idézőjel se a díszletben, se a jelmezben, nem helyezi át más térbe, nem távolítja el. Szerintem ez a darab nem is tűrné, nagyon nagy hiba volna, mondjuk üres térben, szőnyegen játszani.

- A Kés a tyúkban című előadásban, amit szintén Gothár rendezett, van például árnyjáték?

- Igen, az emeltebb. A Fekete tejben minden nagyon reális. A valóságból kölcsönzött és mégis hihetetlen, valószerűtlen. Péter két héttel a próbakezdés előtt kiutazott Oroszországba, hogy végigjárja az eldugott, lepusztult állomásokat. Rengeteget vonatozott és mindenhol fényképezett: pályaudvarokat, embereket. A képekből összeállított egy albumot, és azt mutogatja a díszlettervezőnek, hogy lássa, mire gondol. Olyan földönkívülieket fotózott le 2003-ban, hogy nem hiszed el. Van például egy piaci kép egy középkorú nővel. Nagyon furcsa sapka van rajta: szürke, körbe műszőrme karimával, ami alól barna haj lóg ki kétoldalt, a sapka közepéből pedig egy hosszú szőke copf áll ki. Ez konkrétan bele is kerül az előadásba.

- Milyen belecsöppenni egy társulatba? Mármint milyen volt először a katonásokkal?

- Nagyon furcsa volt. Harmadév utáni nyáron, Zsámbékon, a Romkertben játszottam egy előadásban. Akkor még jártam a pécsi bölcsészkarra is a Színművészetivel párhuzamosan, és miután a fél nyaramat próbákon töltöttem Zsámbékon, szeptemberben még le kellett volna szigorlatoznom irodalomtörténetből. Éppen utaztam a nagymamámhoz - nem túl nagy lelkesedéssel - hogy ott csendben, nyugalomban két hetet végigtanuljak. Emlékszem, a lepsényi pályaudvaron vártam a vonatra, amikor megcsörrent a mobiltelefonom. Fölvettem, és nem hittem a fülemnek: Zsámbéki Gábor volt az. Elmondhatatlan, felidézhetetlen élmény, megfordult velem a világ. Szerepet ajánlott a következő előadásába, Az elveszett levélbe. Augusztus harmadikán volt az olvasópróba, és én elkéstem. Rémes volt. Amikor életemben először beléptem a próbaterembe már mindenki ott volt. Egy asztal körül ültek olyan bölények, mint Hollósi, Máté Gábor, és még sokan mások. Zsámbéki pedig volt olyan kedves, és nem mutatott be. Amikor az én két mondatom következett, és megszólaltam mint Popescu, társulat ottlevő része úgy nézett rám, mint egy ufóra. Természetesen az a megszólalás minden tekintetben érvénytelen volt. Még egy olvasópróba szintjét sem ütötte meg. Aztán, amikor a főiskola után ide szerződtem, Zsámbéki azt mondta, hogy egyelőre csak kisebb szerepeket kapok. Ehhez képest ki volt írva a Kés tyúkban a következő évadra.

- Melyik előadást szereted a legjobban, azok közül, amikben játszol?

- Nem tudom, egyiket ezért, a másikat azért. Az Idiótában például az a jó, hogy minden este megpróbálom eljátszani szerencsétlen Gavrila Ivolgint, és sose sikerül. Mindig úgy képzelem, hogy na majd ma. Nekem ez az érdekes benne. Kihívás. Egyszer már úgy kéne meghajolnom, hogy azt érezzem, legalább valamennyire összejött. De a Motelt is nagyon bírom, a Kés a tyúkbant is...

- Kisebb szerepet rosszabb játszani, mint nagyot?

- Igen. Ennek egyrészt a színészi hiúság az oka. Másrészt, ha van egy kicsi, de jó szerep azzal, amíg bent vagy a színpadon nincs is semmi baj. De rémes úgy részt venni egy próbafolyamatban, hogy a többiek próbálják a színdarabot, te meg ücsörögsz a büfében, és néha azért beszállhatsz egy kicsit. Az a színész, aki azt állítja, hogy nem akarja eljátszani a világirodalom összes nagy hősét, az hazudik.

- Filmet már rendeztél egy csapattal közösen, de színdarab rendezésén nem gondolkozol?

- Szerepel a terveim között, bár egyelőre nem látom túl nagy esélyét, hogy megvalósuljon. Ha nagyon akarnék, biztos ki tudnék brusztolni egy helyzetet valahol, valakikkel, de meghalni sincs időm, hála a jó istennek. Rengeteg megkezdett anyag vár otthon a számítógépben, jelenet, szöveg, egyikről sem mondtam még le... Van például annak a brigádnak egy fájlja, akikkel a Papsajt című filmet forgattuk, ennek az anyagát még nyáron találtuk ki, és azóta nem keveredtem oda, hogy megnyissam.

- És milyen lesz a film, ha lesz?

- Teljesen más, mint a Papsajt volt, ugyanarról a témáról nem érdemes két bőrt lehúzni, többet nem mondok.

- Tudod, hogy mi lesz a következő filmszereplésed?

- A Sorstalanságba hívtak, de nem tudom mire, csak azt írták meg, hogy melyik az a három nap, amikor meg kell jelennem a forgatáson. Nyilván nem egy bődületesen nagy szerep, ha nem küldtek nekem szöveget. Illetve beszéltem Koltai Lajossal, és azt mondta, hogy értsük meg, hogy a statisztaszerepeket is hivatásos színészekkel akarja eljátszatni. Mert mi van, ha be kell vágnia egy közeli képet? Neki megjegyezhető arcok kellenek.

(Az interjú a próbafolyamat alatt készült.)