Sírni és sírni hagyni

Egy szép napon fölfedezik majd a rák ellenszerét, és magyarázni kell majd az utódoknak, hogy miért is írtak annyi regényt és filmet ebben a témában, ahogy most magyarázni kell, hogy a kis Miminek nem torokgyulladása van, hanem a tüdejét eszi a betegség.

Szép világ lesz, majd mindig emlékeztetni kell magunkat (vagy másokat), hogy mi az, amikor fehér bőrű, karikás szemű lányok jelennek meg a vásznon, akik úgy ülnek a karosszékben, hogy felhúzzák mindkét lábukat. Vannak szabályok, de a lényeg az, hogy nincs menekvés, úgy nem illik az ilyen filmeket befejezni, hogy láss csodát, ma is él, és meg nem halt.

Addig azonban nincs más dolgunk, mint felvértezni magunkat, tudni, hogy ez egy műfaj, akárhogy kevergetik, akárhová helyezik is a hangsúlyokat, a végén a síró rokonok maradnak a vásznon. Ennek megfelelően, páncélozott szívvel, mindenféle élelmiszerekkel a különböző zsebekben ül be az elszánt ember, tudja, mit kap, tudja, hogy facsargatni akarják a szívét, és rendben van, facsargassák is, még mindig jobb, mint a horror. De hiába a giccsmutató kilengése, hiába a háborgás, hogy ami a hatást illeti, biztosra mennek, hiába a sok szendvics, a végén legfeljebb tele szájjal lehet bőgni. Fene a Dakotáját.

Mert leginkább ez a titka a Most jó című filmnek. Nem kiszámíthatatlan, és viszonylag nagy erőfeszítés nélkül lehet mondani előképeket: Bakancslista, Juno, A szerelem erejével. Nemcsak a nóta vége ugyanaz, de már az eleje és a közepe is, pedig ez angol film, kényelmesebb, részletezőbb, finomabb. Nemcsak szenvedés és szenvedély, hanem humor is, báj, bénáskodás, kamaszidétlenség. Nyilván ettől fájdalmasabb, úgy felejteti el a bajt, hogy a néző is elfelejti, már azt hiszi, hogy lehet boldognak lenni, ha nem is véglegesen, de legalább egy ideig, amikor az első randira indulva elkezd dőlni a lány orrából a vér, és nem áll el, halomban állnak a véres törülközők, és érkezik a mentőautó.

Talán ha nem Dakota Fanning a főszereplő, könnyebb átvészelni, de hát tudják ők is, hogy mitől döglik a néző a szereplő után. Kicsi, alighajú, szőke, fakó szemű, finom kis darab, amerikai, de megtanulja nemcsak az angol akcentust, de az angol lány viselkedését is, kardigánban, tornacipőben szalad az üldözők elől, és igazán egy édes. Legfeljebb azon lehet meccselni, hogy ki mikor kezdi a szipogást. Akkor már bőgtél, amikor azt kérdezte, hogy a barátnője áprilisban szül, és hogy a gyereket még látja-e, és az orvos ráemeli a tekintetét? Akkor már régen. Már akkor, amikor az öccse azt kérdezi a papától, hogy ha Tessa meghal, mennek-e újra Spanyolországba. Mert lepény vagy. Én csak akkor kezdtem, amikor a papa azt nyöszörgi, hogy vigyél magaddal.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, és körülöttünk rákból gyógyult emberek ezrei és milliói sétálgatnak az utcán. Akkor talán majd eljön a szív- és érrendszeriek ideje a mozikban.