Reménytelen, de dacos, humoros, de torokszorító. A Boldogságtól ordítani rendezőjének új filmje olyan, mint maga az élet, és a katarzis érdeklődés hiányában ezúttal is elmarad.
Egy autószerelő vagy egy bérszámfejtő szürke hétfő délutánjából is lehet szélesvásznú filmet készíteni, hiszen a legunalmasabb, leghétköznapibb történet is rögtön érdekessé válik, ha különleges szögből filmezzük, vagy ha néhány színes szűrővel tesszük álomszerűvé a felvételt. Még egy portás egyhangú élete is izgalmas lesz, ha a kameramozgás segítségével dinamikát viszünk a képekbe, vagy ha ütős zenét keverünk a jelenetek alá. Az Amerikai szépség sikere óta egyre többen ábrázolják hasonlóan stilizálva az amerikai középosztály nyomorúságát, mondván az életük unalmas és korlátolt, de kicsinyes létezésük igazi szépséget rejt, kertvárosi egyen házaikban pedig elfojtott érzelmek és kirobbanni készülő drámák bújnak meg.
Todd Solondz, az amerikai filmipar egyik magányos harcosa azonban nem dől be ennek a dumának, ezért Helyzetek és gyakorlatok című új filmjében inkább mesterkélt képek és érzelmes filmzene nélkül mutatja be a csupaszon is érdekes valóságot, ráadásul egy laza mozdulattal beint a pár év alatt klasszikussá vált Amerikai szépségnek is.
A film két különálló kis történetet mutat be, amiket csak a cím tart össze. Az elsőben egy egyetemi novellaíró-szeminárium mindennapjaiba tekinthetünk bele, ahol a fekete bőrű tanár megalázza tehetségtelen tanítványait, és mellesleg módszeresen becserkészi az órájára járó butácska fehér lányokat. A második történetben egy félresikerült dokumentumfilmest ismerhetünk meg, aki egy életunt felső-középosztálybeli gimnazista fiú pályaválasztását kíséri végig kamerájával. Csupa szerencsétlen balek, félresikerült kisember, akik ugyanúgy, mint a rendező első, Boldogságtól ordítani című filmjében, képtelenek változtatni saját életükön, és csak az okoz nekik örömöt, ha kegyetlenül megalázhatják azokat, akik egy pillanatra gyengébbnek tűnnek náluk.
Solondz ráadásul az egész amerikai társadalmat kifigurázza, amikor gúnyt űz a divatos politikai korrektség eszméjéből: filmjében a homoszexualitás az apátia és a lustaság mellékterméke, a testi fogyatékosság röhejes, míg az afroamerikai főhős saját komplexusait kezeli azzal, hogy meggyalázza a fehér nőket. Mindez távol áll a hollywoodi filmek kínos méricskélésétől, a fehér zsaru mellé fekete zsarut osztó, vagy a jegybevételeket nem veszélyeztető mellékszerepekbe homoszexuális karaktereket író precíz látszat egyenlősdinél, mégis sokkal többet elárul az amerikai középosztály problémáiról.
A film hibája viszont, hogy a történet túlságosan zárt és kerek, az utalások milliméterre pontosan célba találnak, és néha a groteszk humor is elidegeníti a cselekményt a mindennapok valóságától. Ugyan ezzel együtt is teli szájjal röhöghetünk a szereplők végérvényesen elcseszett életén, reménytelen kiútkeresésén és néha már torokszorítóan kétségbeesett vergődésükön, de nem biztos, hogy a mozi sötétjében ülve az is eszünkbe jut, hogy Solondz esetleg a mi életünket is feldolgozhatta volna filmjében.
