Szomorú szupergiccs

Igazi szuperprodukció Nyikita Mihalkov új filmje, az orosz-angol-francia pénzekből készült A szibériai borbély. Négy évszak, hatalmas költségvetés, jó nevek, a főszerepben közismert filmcsillag, statiszták százszámra, Szibéria színes cinemascopban, a XIX. századvég Moszkvája dettó, nyalka kadétok, délceg cáratyuska, díszszemle a Kreml udvarán, romantika, szerelem, ármány, nemesi pompa, színes folklór, száznyolcvan perc.
Igazi szupergiccs Nyikita Mihalkov új filmje teljes három órában, mínusz hat perc. Ebben az uszkve hat percben ugyanis nemcsak a fenti leltár, hanem egy ember is jelen van a színen. Történetesen Mihalkov nagyobbik leánya, Anna. Van vagy három mondata öszszesen (de lehet, hogy csak két és fél), négyszer ha megjelenik a száznyolcvan perc alatt. Ő Dunyása, a szelíd, holdvilágképű szolgálólány, akinek a szeme villanása, az arca sugárzása, a hallgatása többet mond el szerelemről, szenvedélyről, szenvedésről és az érzések pokoli hatalmáról, mint az egész bő lére eresztett meskete az Amerikából megrendelt örömlány és az ifjú orosz kadét végzetes találkozásáról, megspékelve egy orránál fogva vezetett, földbuta cári tábornokkal, pajkos operettből átszabadult kadétiskolások karjeleneteivel, anarchistákkal, csalárd feltalálóval, agyrémnek beillő gépszörnyeteggel. (Ez utóbbit hívják szibériai borbélynak, a Föld képéről borotválja le a fenyőfákat.) Egyszóval: Dunyása hat percben mindent elmondott, amit Mihalkov és jó nevű színészei három órában csak szerettek volna. Ha egyáltalán...
Ha egyáltalán valamit is el akart mondani Mihalkov egy 1885-ben Moszkvában megesett szerelmi légyott titkának 1905-ben, viszszaemlékezés formájában valahol Amerikában megejtett felfedésével azon túl, hogy ő maga cáratyuskaként igen meggyőzően képes belovagolni a Kreml udvarára. Hihetetlen, de az Öt este, az Etűdök gépzongorára, a Csalóka napfény rendezője nemhogy Oroszországról, egy korról, egy adott helyzetben ellehetetlenülő szerelemről, de pusztán az érzelmek zűrzavarába került emberi lényről sem mond az égvilágon semmit, ami hiteles, őszinte, meggyőző lenne.
Az eredetiséget már ne is említsük. Hiteltelen a történet, bántóan hiteltelenek a figurák. Szerepek, amelyek mögött nincs semmi, karakter pláne nem. Hihetetlen, hogy az a Julia Ormond, aki bensőséges ábrázolással emlékezetes figurát rajzolt Sztálin tragikus sorsú feleségének szerepében, itt vászonhasogató külsőségekkel "játssza" a Moszkvába szakadt csábos amerikai leányzót. (Csak a szemmeregetései feledhetetlenek.) Oleg Menysikov szerelmes kadétként főként súlytalan, ugrifüles suhancot ad elő, de mindennek a teteje a szánalmas pojácára vett kulcsfigura, Alekszej Petrenko tábornoka. A "felsőbb körök" jeleneteit színezni hivatott humor rendre bohózati fogásokkal csikarja ki a nevetést, "az egyszerű nép" pedig egy arcpirítóan álságos műfolklór kelléke. Mit hihet el az ember egy olyan filmnek, amelyben egy cári katonai börtönőr folyékonyan társalog angolul... Nem folytatom. Szép, üres látványosságok mögött szomorú, üres film. Hogy ne mondjam: hazug. A legszomorúbb, hogy a jelek szerint Nyikita Mihalkov mindent elfelejtett, amit az egykori Nyikita Mihalkov tudott.