Szerelmi háromszögeket már ezerszer láttunk, de egy jó kis szerelemi négyszög, az már újítás a javából. Pláne ha a négy emberből kettő börtönben van - így gondolhatta Frédéric Fonteyne rendező, mielőtt belevágott a Tango libre - Szabad a tánc forgatásába. Szlogenje szerint ez a film a tánc felszabadító erejéről szól. Ezt utoljára a Jennifer Lopez-Richard Gere páros Hölgyválasz című opuszáról olvastuk, annak is mi lett a vége. Na, ez a film nem olyan. Teljesen másképp van elszúrva.
Adva van két jóbarát, akik egy elrontott rablótámadás miatt börtönben ülnek. Annyira nagy cimborák, hogy nem csak a munkájuk, hanem a cellájuk és a nőjük is közös. Az egyik, Fernand, a férj (Sergi Lopez, akit A faun labirintusából ismerhetünk), a másik, Dominic meg a szerető (Jan Hamenecker). Mindenki tud mindenkiről, a hármas kapcsolat senkit nem zavar, mindenki elégedett. Ezt a roppant életszerű helyzetet, amikor a nő, Alice (Anne Paulicevich) egyszerre látogatja, egymás szeme láttára ölelgeti és csókolgatja mindkettőjüket, zavarja meg főhősünk, a börtönőr felbukkanása.
JC (François Damiens – Nathalie második élete) egyedül él, egyetlen barátja egy öreg aranyhal. (Nem vicc, tényleg.) Mi más lehetne a hobbija egy ilyen kemény, szabálykövető, magányos fickónak, mint a társas tánc. Az ilyen pasik semmi másra nem vágynak, minthogy tökéletesre csiszolják a tangó alaplépéseit.
Alice is erre a tanfolyamra jár, hova máshova, úgyhogy együtt ropják tovább. Mint kiderül, bár az elszúrt rablás előtt két pasija is volt egyszerre, tangózni egyik sem volt hajlandó vele. JC szerencsére táncos lábú, így nappal szemmel tartja a fiúkat, este meg táncoltatja Alice-t. Bár a sztoriban senki nem vádolható azzal, hogy ne kezelné nagyvonalúan a hűtlenséget, ezen a ponton mégis felüti a fejét a féltékenység.
Két lángeszű szereplőnk, a férj és a szerető, arra jutnak, hogy Alice-nak joga van egy tangózó partnerhez. Ezért, bár egyiküknek még tíz, a másiknak meg húsz év börtön van hátra, azonnal ráveszik argentin rabtársukat, hogy tanítsa meg őket tangózni. És ha már ők elkezdik, nyilván a rabok jó része is csatlakozik, mert nincs aranyosabb annál, mint amikor nagydarab bűnözők egymással járnak tapadós tangót. Biztos lesz olyan, aki bájosnak, vagy szívet melengetőnek tartja a tangózó rabok látványát, mégis inkább a bizarr a szó, ami ezekre a jelenetekre illik.
Miközben a két idióta tangózni tanul a börtönben, Alice az egyébként totál kommunikációképtelen börtönőrrel romantikázik. Aztán raboskodó szeretője rádöbben - mert ebbe eddig nem gondolt bele - hogy neki még tíz évet kell lehúznia Alice és országos cimborája nélkül, mivel emberölésért kétszer annyit kapott, mint a haverja. (Az emiatt érzett lelkiismeret-furdalás fél mondatot kapott a filmben.) Innentől pedig tragikus és vicces fordulatok jönnek, de már tangóznak.
Frédéric Fonteyne filmje a 2012-es Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon különdíjat kapott és megnyerte a Varsói Filmfesztivál fődíját is. Rejtély, hogy mit láthattak benne a kritikusok, mert a rendhagyó családmodell áldozatát, Alice kisfiát leszámítva egyik szereplő sem szerethető igazán. Nem csak az alaphelyzet, de figurák szavai, tettei, valamennyi reakciójuk hihetetlen, abszurd és logikátlan.
"Ilyen az élet" - mondja Fernando a szülei életmódját némi joggal szemére hányó fiának. Hát nem, nagyon nem ilyen. A "tánc felszabadító erejéről" meg, akármit is jelentsen ez, a Dirty Dancingnél még nem csináltak jobb filmet.
